Nagyon sokszor elkezdtem már ezt a bejegyzést. Talán most befejezem. Próbáltam már megírni rögtön Erasmus után, egy héttel, két héttel, egy hónappal, két hónappal később, de egyik se jutott ki a vázlat mappából.
Leírni hosszú lenne, hogy április óta mi történt, elvégre 5 hónap eltelt már azóta, pont egy erasmusnyi idő. Nem sokkal Belgiumból hazatérve elmentem 10 napra Barcelonába, szóval egy kicsit így folytatódott az Erasmus. Ugráltam felhőkön és süllyedtem el futóhomokban, mindez percről percre változva. Vannak hibák, amiket elkövettem, és sok az olyan, amit újra elkövetnék, ha lenne rá alkalmam. Szeretném újraélni az egészet, néhol kipróbálni a másik verziót, a mi-lett-volna-ha változatot, de akkor se bánnám, ha az egész ugyanígy megtörténne.
Mivel Barcelona [meg utána 3 nap Bécs] kicsit fenntartotta az utazós hangulatot, nem rögtön jött A Csapás. Hazajöttem, nem voltam depis, persze visszavágytam, de nem volt vészes. Aztán mivel nem tudtam szakmai gyakorlatot rögtön kezdeni, a teljes augusztusom üres volt, és hiába próbáltam beszervezni még egy párnapos kiruccanást Prágába vagy valahova, nem jött össze. Így jöttek az üres napok, délig alvással, hajnalig tartó forgolódással, és ezzel együtt megindultam a lejtőn. Túl sok időm volt agyalni, kattogni, ágyban álmatlanul forgolódás közben pláne. Untam minden megkezdett könyvet, filmet, sorozatot, semmi nem kötött le. Nehéz napok és hetek voltak. Jógázni nem volt erőm bemenni, voltam úgy kétszer, de nagyon rosszul voltam benn és nem is akartam visszamenni, pedig az eszemmel tudtam, hogy csak visszaszokás kérdése az egész. Ráadásul volt, hogy közben eszembe jutott mondjuk egy búcsúzás és ott helyben elkezdtem bőgni [hála a 40 foknak, ez kevéssé feltűnő]. Így telt az augusztus, leuveni fotók, videók, beszélgetések visszanézésével, egészségtelen 'benneragadós' nosztalgiázgatással, és hiába próbáltam magam rávenni, hogy ne csináljam, nem tudtam abbahagyni. Nem bírtam és gyakran most se bírom azokat a zenéket hallgatni, amikre kinn rá voltam kattanva és nonstop ment a szobámban, miközben körbe-körbe táncoltam a kis kupis szobámban takarítás közben a seprőnyélbe énekelve, vagy amikre olyan sokszor ballagtam haza hulla fáradtan a vasútállomásról egy-egy utazás után.
Közben elkezdtek eltűnni az emberek. Nyilván naiv dolog lenne azt várni, hogy mindenki megmarad örökre, mégis iszonyatosan nehéz, ahogy a napok, hetek, hónapok folyamán elvesznek az emberek. Van, akivel azt hittem, rengeteget fogok beszélni, de akivel Leuven óta egyáltalán nem vagy csak egy-kétszer beszéltem. Szerencsére vannak páran, akikkel naponta vagy majdnem naponta beszélek, főleg, akik pont ugyanúgy éreznek most, mint én. Egy kedves és bölcs ismerősöm azt mondta Erasmus előtt, hogy miután egyszer külföldön éltél, már sehol se érzed magad igazán otthon. És most tényleg ilyen. Nyilván mindig ez lesz az 'eredeti' itthon, Budapestet még mindig imádom, és amióta visszajöttem, rengeteg olyan dolgot veszek észre a városban, ami mellett évekig mindennap elsétáltam és sose vettem észre. De mégis, hiányzik a kinti érzés. Az emberek, a kisváros, az utcák, a hangulat, minden. És közben bűntudatom van, amiért a kinti emberek hiányoznak és nem tudok igazán örülni a családtagok és az itthoni barátok között.
Ha megyek mesterre, mindenképpen szeretnék menni megint, ebben biztos vagyok. Abban már kevésbé, hogy ezt az utó(föld)rengést még egyszer át akarom élni.
A dolgok kicsit könnyebbé váltak szeptemberben, amit augusztusban már úgy vártam, mint a megváltást. Szakmai gyakorlat, egyetemkezdés, két tavalytól megmaradt vizsga, elkezdtem újra tanítani, szóval hirtelen annyi minden szakadt rám, hogy nincs időm, energiám kattogni. Este hullafáradtan zuhanok be az ágyba, elalszom egy pillanat alatt anélkül, hogy esélyem lenne bármin is agyalni. A jóga még mindig nem ment egy ideig, éppen azért, mert időm nem volt rá [tudom, tudom, a kifogások], és ennek végül az lett a vége, hogy most itt ülök 26-án, 2-án lejár a bérletem és még van rajta 4 alkalom. Igen, a három hónapos 10 alkalmas bérleten.
Visszamerészkedtem, már csak muszájból is. Újra hozzá kellett szoknom saját magamhoz, az új testképhez, ami ha kicsit is, de megváltozott, és egy olyan helyzetben, ahol 90 percet azzal töltesz, hogy magadat látod és nézed, elég meghatározó. Számomra - tudom, az oktatói utasítás ellenére, bocsánat - soha nem a homlokom, hanem a köldököm volt és marad is a fix pont, amibe 90 percen keresztül kapaszkodom. Az első alkalmak kegyetlenek voltak, állandóan szédültem, rosszul voltam, hányinger, az álló gyakorlatok nagy részét végigültem, remegtek alattam a lábaim, dühös voltam rájuk és magamra, és valamit megadott, amire szükségem volt: elvonta a figyelmemet, ha csak 90 percre is. Persze egy-egy savasana közben be-befurakodtak az emlékképek, de azért lényegesen jobb volt. Ma már délelőtt mentem, így nem voltam rosszul se a kajától, meg a szédülés is nagyon néha jött, és végre megint élvezni tudtam. Jó volt újra szembenézni magammal, még ha sok gyakorlatot kb. a nulláról is kell újrakezdenem. Jó volt újra magamra nézni, mert újra magamért csináltam, vagy ahogy László mondja mindig, '90 perc csak az enyém volt, hatalmas önszeretetről tettem tanúbizonyságot'. És ebben az 'önszeretet' szóban, bármilyen negatívan is hangzik, semmi rossz nincs. Az egyik legbékésebb és legpihentetőbb pillanatok közé tartozik, amikor belenézel a tükörbe és egy félszeg mosollyal nyugtázod, hogy hát nem tökéletes, de nekem az. Visszaolvasva az áprilisi bejegyzésemet, amikor tényleg a felhőkben jártam, pont ez az érzésem volt. És hiszek benne, hogy sikerül visszazökkennem a valóságba és az 'unalmas itthoni hétköznapokba', még ha egy-két fix pont meg is változik az életemben.
