Reggeli rosszullétek

Az utóbbi fél évben, körülbelül a kihívás óta szinte teljesen kimaradt a mindennapjaimból a jóga. Ezt már az is mutatja, hogy a júliusban vett 20 alkalmas, 4 hónapig érvényes bérletet még úgy se tudtam lejárni, hogy meg lett hosszabbítva tíz nappal a felújítás miatt. Nyáron vagy dolgoztam, vagy 45 fok volt és nem vágytam be, aztán sulikezdés, munka és társai, és őszintén szólva nem is hiányzott. Lehet, hogy az is közrejátszott, hogy alkalmas bérletet vettem, nem pedig x ideig érvényeset, és így inkább kiszámolgattam, hogy milyen gyakran menjek, ahelyett, hogy mentem volna minél többször. Egyszóval belustultam. És mivel ritkán jártam, nemigen bírtam jól az órákat, aztán annál kevésbé volt kedvem visszamenni ugye. Néha éreztem, hogy teljesen be vagyok zsibbadva, be kéne menni, ropogtam összevissza minden mozdulatra, szóval ilyen másfél-két hetente be is mentem. Ráadásul mostanában a térdem is néha fáj, gyanítom azért, mert itthon állandóan térdelőülésben ülök a lábamon és folyamatosan húzza a szalagokat [japánok nem tudom, hogy bírják ezt], de most már próbálok figyelni rá, hogy ne üljek úgy [sokat]. Mindehhez jön még, hogy idén kicsit tanulósabb a félév, mint az előző kettő, és hogy még mindig nem találtam szállást Leuvenben. 

Egy rééémálom ez az utóbbi. Kezdjük azzal, hogy minden hirdetős honlap holland. Semmi más nyelv. Egyet találtam, amit át lehet váltani franciára, úgy örültem neki, mint majom a farkának. De azt is csak azért lehetett, mert nemcsak Leuven környéki lakások voltak, hanem egész Belgiumból.

Következő: majdnem az összes honlapon fizetni kell, hogy kapcsolatba lépj a hirdetővel. Nem vagyok nagy interneten vásárlós típus, de én ahhoz vagyok szokva, hogy a hirdető fizet, nem a vevő.

Na mindegy, oké, beleáldozom a zsét, ezen ne múljon. Igen ám, de ezek a drága kiscsillagok [=hirdetők] az esetek 95%-ában csesznek válaszolni. Amit ugyancsak nem értek, mert ha én ki/el akarok adni valamit, akkor ha megkeres egy potenciális vevő, akkor tááán válaszolok. De lehet, hogy ez csak ilyen személyes aberráció. Arról már letettem, hogy emailen keresztül bárki is válaszol, mert nem egy, nem két emailt elküldtem, és egy darabra se válaszoltak, szóval inkább elkezdtem sms-ben írogatni meg telefonálni, amikor vonalas volt megadva. Na hát az is kaland.

Az egyik vonalas számot egy egész napon át hívtam, sikertelenül. Jó, pár nap múlva felvette, király! Kellemes női hang a vonal túlsó végén. Én is megaudvarias vagyok.

- Do you speak English? 

- Yes, a bit[ö].

- I found your advertisment on the internet...

- Eeeehm, I'm only looking for boy students.

Anyád. Ezt a hirdetésbe beleírni nehéz lett volna? És egyébként is, mi ez már...

SMS, csaj visszaír, hogy szabad a szoba, keressem XY-t ezen a számon [akkor miért az ő elérhetősége van a hirdetésnél, na mindegy, már meg se lepődöm]. A bátyjához továbbított, akivel össze is szerveztünk egy Skype-randit, miután lefektette a gyerekeket. Először is azzal kezdte, hogy a nő, aki a tulaj, csak belgáknak akarja kiadni a szobát, mert fél az araboktól, de velem magyarral talán nem lenne baja [fúh, mekkora mázli, pedig már kezdtem átfóliázni a Koránomat]. Aztán mondom, hogy én februárban mennék... ja hát ők már december elejétől keresnek [ez a beszélgetés november 24-én folyt le]. Mondom hmm hát remek, akkor csók a családnak, Skype ki. MIAZANYÁMÉRTNEMLEHETE Ezt beleírhatták volna nyugodtan a hirdetésbe, megspóroltunk volna egymásnak időt és pénzt.

A másik nagy probléma, hogy kb. az összes hirdető januártól szeptemberig akarja kiadni, ami nem túl előnyös az én szempontomból, mert február elejétől június végéig leszek. De reménykedem, hogy ahogy közeledik a január és a február, úgy fogják csökkenteni az elvárásaikat [és a bérleti díjakat]. Jelentkeztem koliba is, de hírek alapján úgy a lehetetlenhez konvergál annak az esélye, hogy kapok szobát. Ami külön öröm, hogy december 16-án zárják le a jelentkezést, majd írnak azoknak, akik szerencsések és kaptak szobát, de ha "nem lépünk veled kapcsolatba január 10-ig, akkor sorry". Azt kösz. Mindegy, valami lesz.

Tehát visszatérve a jógához, igen. Az az egy-két alkalom, amire elmentem, nagyrészt csak-éljem-túl hangulatú volt, ráadásul a délutáni órákon mindig rosszul lettem [a délelőttieken csak néha], szóval inkább délelőtt jártam meg az új bérletem is délelőtti lett [ennek a döntésemnek reggel nem annyira szoktam örülni amúgy]. Amikor volt egy hét a bérletemből és még 3-4 alkalom [természetesen előtte hétvégén beteg voltam, miért is ne], akkor kapkodás, gyerünk befelé, toljuk, na akkor így tök jól voltam. Aztán ma megint majdnem kijöttem a teremből, annyira rosszul voltam, hányinger, az arcom egészen különleges zöldes-fehéres színt vett fel [új divat], szóval megint elüldögéltem majdnem végig. És ez ratyiság. Két hónap múlva lelépek, és bár Brüsszelben van Bikram stúdió, nem egészen az itthoni árak vannak [az első heti (nem tíznapos!) 7500, utána sima egy alkalom 6000, egy évig érvényes 10 (!) alkalmas pedig 55 000... jó, van diákkedvezmény, az mondjuk 10% körül lehet, a honlap sejtelmesen csak annyit mond, hogy van], meg hát fel is kell menni Leuvenből, az még vonatjegy is, szóval túl gyakran nem fogok menni. De mindenképpen ki fogom próbálni a francia jógaórát :D Aztán ha Leuvenben van valami más jóga, akkor majd arra elmászom, főleg, ha egyetemi szervezésben van, mert akkor ingyenes is [mondtam már, hogy Leuvenben minden ingyenes a hallgatóknak? sport, tömegközlekedés, és van egy kávézó, ahol ha év elején veszel egy bögrét 4 euróért, egész évben ingyen ihatsz kávét meg teát... viszont a kaja állítólag baromi drága, szóval azon kell spórolni - főleg, mert utazni akarok ott körbe-körbe].

És akkor még mindehhez jön, hogy mostanság nem túl jó baromi rossz hírek jöttek innen-onnan ismerősöktől, rokonoktól, hirtelen mindenkivel rossz történik, szóval most már lehetne valami jó. Március óta egy biztos pont a jövőben ez a Leuven és nagyon várom, de attól is tartok, hogy túl sokat várok tőle. Tanulás az lesz ezerrel, egyrészt mert mindenki mondja, aki kinn volt, hogy seggletanulós egyetem [és csak egy vizsgaalkalom van per tárgy... el vagyok kényeztetve a Corvinuson a 3+1-gyel], másrészt meg mert májusban haza kell jöjjön itthon vizsgázni, aztán vissza a kinti vizsgákra. Ráadásul az sem túl megnyugtató, hogy kint 20-as osztályzási skála van, amiből 1-10 között a bukás különféle árnyalatait élheted át, míg a 18-20 a totál-mindent-tud-és-még-annál-is-többet-és-még-a-fülcimpája-is-okosabb-nálam típusú embereknek van fenntartva, és ezekből a jegyekből úgy egy-két tucatnyi szokott lenni. A sokezerből. 

Asszem megcélzok egy 12-est mindenből.

Gyorsjelentés

 

Miután pár napja úgy megfájdult mindenem, eléggé elszontyolodtam. A bejegyzés utáni nap az állógyakorlatok felét kihagytam, annyira villogott a fejemben a piros figyelmeztető főleg a csípős gyakorlatoknál, de - sokak meglepetésére - még a hátrahajlást se vállaltam be. Elindultam lefelé az első sorozatban és éreztem, hogy valami nagyon-nagyon nem jó, szóval vissza is jöttem és a második sorozatot kihagytam teljesen. Hogy jó is legyen a rosszban, azok a gyakorlatok, amikhez nem kell csípő-derék, azok nagyon jól mentek, jobban, mint általában. Főleg a hasonfekvősök. Olyan kétlábas sáskát toltam, hogy csuhajja. Aztán másnap már enyhült a fájdalom is, kicsit bátrabban csinálgattam, de azért óvatosan. Tegnap már jól ment megint, ma pedig... Hát váratlan dolog történt. Bementem kivételesen délután a fél 4-esre, mert végre lehűlt egy kicsit a levegő és tudtam aludni reggel 8 után is [bár így is megszokásból felébredtem...]. Közben viharossá vált az idő kinn, elúszott az esti programom, és nem is voltam fáradt se, szóval elkezdte a hang a fejemben suttogni, hogy duplaaaa... Mi több, ez a második óra lett volna a 200. órám, de ugye sütim nem volt, mert holnapra terveztem. Végül a közönség szavazatával megkaptam a lehetőséget, hogy elég, ha holnap hozok sütit, és bejöhetek duplázni [utólag is köszönöm a nagylelkűséget, srácok, igazán nemes szellemre vall :P]. Szóval körülbelül egy évre rá, hogy majd kinyiffantam életem első [és a tegnapi napig utolsó] dupláján, benn találtam magam a fél 6-os órán. És annyira gyorsan eltelt, hogy az valami hihetetlen, nem éreztem többnek fél óránál. Minden jól ment, sikerült kitartani a fej-térdet, a "későbbi" állóspárgába sikerült úgy beleállni, hogy nem is inogtam [vicces, mert már jobban megy, mint a másik, ami előbb megvolt], szóval kicsattanós volt végig. És a második után se voltam fáradt, ezért bementem a következ... najó nem, azt azért mégse. De kaptam kölcsön egy menő Real Men Do Yoga pulcsit, hogy ne fagyjak meg hazafelé, mert 3-kor, amikor elindultam itthonról rövidnadrágban meg topban, még 25 fok volt... hazafelé meg 17. De eszméletlen jól érzem most magam. Még a végén sajnálni fogom, hogy vége a kihívásnak. Bár úgy, hogy a VOLT miatt nem tudok majd menni, talán túlélem valahogy :)

Tévhitek a jógáról

Nyilván mindenkinek mindenről van valami alapelképzelése. Nekem is volt néhány a jógáról, hasonlóak, mint a legtöbb embernek van: lótuszülésben lebegő fura figurák, akik közben monoton hangon hümmögnek, majd néha a nyakukba dobják a lábukat. Íme néhány elképzelés, amivel gyakran találkoztam barátok, ismerősök, idegenek szájából.

1. Nem, a jóga nem egy helyben ülést és hümmögést jelent.
   
   

   

   
   Bevallom, én is úgy mentem be az első órámra, hogy hát ez tuti nem lesz durva gyakorlatok szempontjából, maximum a hőség csinál ki. Nos, tévedtem. Öt évvel azután, hogy abbahagytam a táncot, eléggé gyenge izomzattal érkeztem, és amit ott csináltak velem [jobban mondva, csináltam magammal], hihetetlenül kicsinált. Égett mindenem - és nem csak a melegtől. Másnap olyan izomlázra ébredtem, hogy mozdulni nem bírtam, és azóta is csodálattal tekintek vissza arra a jelenetre, amikor másnap visszamentem, pedig első óra után úgy jöttem ki, hogy na én ide soha többé nem jövök vissza, nincs az a pénz. Számszerű adatokra levetítve akkor láttam a jóga hatását, amikor Linda méréseket csinált a szakdolgozatához, és készült óra közben pulzusdiagram. A maximum pulzusom 211 volt. Erre nemigen lehet azt mondani, hogy semmittevős mozgásforma.
   
   
   
2. Nem, nem csak nők jógáznak.
   
   
   
   
   a) Igen, több nő jár jógázni, de ez nem azt jelenti, hogy ez csak nőknek van. Nagyon sok gyakorlat van, ami inkább pasiknak megy, főleg a haladó sorozatban, de átlagban az erőgyakorlatoknál jobban teljesítenek, mint a nyújtósoknál. Ez ugye annyira nem meglepő. Nálunk is szerintem egyre nő a férfiak száma, van olyan óra, hogy körülbelül fele-fele arányban vagyunk, és nem ritka, hogy az első sorban is szép számmal vannak.
   
   b) Nem, nem melegek. Lehet, hogy van köztük néhány, de az a kijelentés, hogy a jógás pasik melegek, egyáltalán nem állja meg a helyét. És ezt üzenném minden barátnak, akinek a barátnője jógázik és igyekszik elrángatni, hogy próbálja ki. Ráadásul engem személy szerint jobban lenyűgöz egy tökéletesen megtartott kézenállás, mint a súlyzókkal zsonglőrködés. De persze ez már az ízlések és pofonok kategória.
   
3. Nem, nem(csak) a hajlékony emberek lesznek a jógások, hanem a jógás emberek lesznek hajlékonyak.
   
   

   

   
   Az egyik legostobább kifogás, amit hallottam a jóga ellen mind fiúktól, mind lányoktól: "én túl merev vagyok ehhez" és társai. Azért elég meredek lenne, ha ezen az elven állnánk mindenhez. Én nem kezdek el angolul tanulni, mert nem tudok angolul. Én nem megyek fürdeni, mert koszos vagyok. Én nem fogok vacsorázni, mert éhes vagyok. Remélem, érzékelhető, hogy mit akarok mondani. Nem úgy kell elképzelni ezt, hogy odamész, és az a belépési feltétel, hogy kivágsz egy spárgát vagy lemész állásból hídba. Egyáltalán nem nyújtós gyakorlatokból áll az egész. Vannak nyújtósok, vannak erőgyakorlatok, vannak egyensúlyfejlesztőek, de igazából a legtöbb ezeknek a kombinációja. Nyilván van, aki már úgy jön, hogy jobban hajlik, ilyen voltam én is. A nyújtós gyakorlatok kevesebb gondot okoztak, ellenben ahol nyers erő kellett vagy egyensúlymegtartás, ott még most is bajban vagyok. Az állóspárgánál is már nagyon régen nem a spárgával van baj, hanem azzal, hogy megtartsam az egyensúlyomat, és mellesleg eközben kitoljam a lábam felfelé. Az egyensúlyommal még most is, két és fél év gyakorlás után is vannak problémák, az erőgyakorlatokból is van olyan, amelyik megragadt nekem közel kezdőszinten. Az általam sokat emlegetett fej-térd tartás éppen olyan, amihez sok erő és nagyon jó egyensúlyérzék kell. Én még ma is kiesem belőle, más meg pár hónap után már tökéletesen megcsinálja. De ahogy nekem is egyre jobban megy a fej-térd, úgy más egyre hajlékonyabb lesz, és a nyújtósokat is egyre jobban fogja csinálni
   
   
   
4. Nem, nem úgy fogsz kijönni az első jógaóráról, hogy elérted a nirvanát.
   
   

   

   
   

   De még a másodikról sem. Sőt a tizenötödikről se biztos. Emberfüggő, hogy kinek mennyi idő kell ahhoz, hogy effektíve élvezze magát az órát, ne csak utána a hatását. Nekem beletelt néhány hónapba, amíg nem jótékony kínként éltem meg a kilencven percet. És azt hiszem, itt a blogon egyértelműen kitűnik, hogy nincs két egyforma óra, akár naptól napra tud változni, hogy milyen egy óra. Ami tovább is visz minket a következő pontra.
   
   
   
5. Nem, nem unalmas mindig ugyanazt a 26 gyakorlatot csinálni.
   
   
   

   

   
   

   Bejössz az első órádra. Minden gyakorlat új, azt se tudod, mit kell csinálni. Sőt a legtöbbet meg se tudod csinálni ránézésre se. Bejössz a második órádra, már úgy derengenek a dolgok, de még mindig nagyon kezdetleges minden. Bejössz a tizedik órádra, már néhány helyen tudod a gyakorlatok sorrendjét is. Bejössz az ötvenkilencedik órádra, már tudod fejből a sorozatot, már a magyar és a szanszkrit nevüket, és már egész sok gyakorlat tök jól megy, de az oktató még mindig mondja, hogy lejjebb a csípő, fül mellett a kar, magasabbra a láb. És amikor a százhetvenharmadik órádon jössz rá, hogy két éven keresztül rosszul csináltál egy gyakorlatot, pedig úgy tűnt, hogy tök profi... na akkor rájössz, hogy messze vagy még attól, hogy ne történjen új az órán. Személy szerint én tegnap jöttem rá [asszem a százkilencvenhetedik órámon], hogy mi a francért nem ment eddig a kétlábas sáskaállás. És nem tudok olyan gyakorlatot mondani, amelyiknél rögtön tudtam, hogy kell megcsinálni. Aztán a másik oldala ennek, amikor ésszel tudod, mit kell csinálni, de testtel még nem vagy képes rá. Gyakran nem azért nem úgy csináltam, ahogy kellett, mert nem tudtam, hogy úgy kell, hanem mert egyszerűen fizikailag képtelen voltam rá. És amikor végre meg tudtam csinálni és továbbmentem egy lépéssel, akkor megint fel kellett készülni egy következő lépésre. Szóval két és fél év után még bőven van tennivalóm. És akkor még nem is volt szó a haladó gyakorlatairól...
   
   
   
6. Nem, nem csak tökéletes testű emberek járnak jógázni.
   
   
   

   

   
   

   Ez kicsit hasonlít az "én túl merev vagyok" kifogáshoz: "nem vagyok formában és ott látszani fog". Első dolog: azt veszel fel, amit akarsz. Rövid, hosszú, vékony, vastag, márkás, márkátlan, teljesen mindegy. Ami neked kényelmes. Második dolog: bár hatalmas közhely, de hé, senki se tökéletes. És ez az egyik dolog, amit nagyon szeretek ott: mindenkinek nyitott. Embertípusok teljes kavalkádját láttam, amióta járok, minden formában és méretben. Idős, fiatal, vékony, duci... és? Az óra mindenkinek durva, mindenki küzd, mindenkiről folyik az izzadság, mindenkinek vörös a feje. És hidd el, magadat lesz a legnehezebb elfogadni úgyis.
   
   
   
7.  Nem, nem a Káma Szútra pózait gyakoroljuk...
   
   
   

   

   
   

   ...bár biztos nem véletlen, hogy a kettő ugyanabban a kultúrában gyökerezik :)
   
   

   
   
8. Nem, nem biztos, hogy a jógában találod meg "az igazit".
   Mint ahogy nekem nem valamilyen labdajáték lett a hobbim és az életem egyik állandó eleme, így neked nem biztos, hogy a jóga lesz az. Pláne a Bikram. Ha valaki nem bírja elviselni a meleget, annak nyilván nem fog a szívéhez nőni [bár egy kis gyakorlással lehet, hogy jobban fogja bírni a kinti 35-40 fokokat, amik voltak a héten], és inkább hegyet mászni megy. De mielőtt elkönyvelnéd nem neked valónak, azért próbáld ki előbb. Aztán óra után megbeszélhetjük, hogy mennyire nem volt megerőltető és durva... persze csak miután teljesen magadhoz tértél :)
   
   

   

Akkufeszültség alacsony

Lemerültem. Olyan szinten fáradt minden porcikám, hogy alig vonszolom magam. Ülök és érzem, hogy belülről zsibbadok. Valószínűleg ez a kánikula is hozzáad, pedig ezen a héten direkt végig délelőtt mentem, hogy ne kelljen délután betondzsungelbe mennem, de így is durva, nem lehet megszáradni. Órán meg nem is az, hogy rosszul vagyok, egyáltalán nem, nem is szédülök, de fáj a térdem, a csípőm, a derekam, mozdulni nem tudok. Ráadásul mindez nemcsak belülről fáj ízületi szinten, hanem kívül is - a csípőcsontom az egyensúlyozósoktól, a térdem a térdelősöktől, sőt mostanában a csuklóm is fáj azon a pontom, ahol mindig földet ér a felülések előtt. Szóval tényleg darabokra hullom. Visszaolvastam a tavalyi kihívást és akkor is kb. így a 22-23 nap környékén nyiffantam ki, bár szerintem idén jobban bírtam az első három hetet, mint akkor. Viszont tavaly a 24. napon [ami ma van] vállaltam be a duplát. Nem voltam észnél, az is biztos. Mindenesetre most szívesen lennék egy hét múlva...

Ráadásul eszembe jutott így a 20. születésnapom kapcsán, hogy egy év múlva már jelentkezhetek az oktatóképzésre. Ha a pénzen múlik, valószínűleg nem leszek jógaoktató, legalábbis Bikramon [hacsak nem nyerem meg az ötöst], de azért megpróbálom megszerezni az ösztöndíjat, még ha közel 0% eséllyel indulok is. Még a végén kiderülhet, hogy léteznek csodák.

24/30

[Eddigi] csúcspont

Úgy a hét közepétől azt terveztem, hogy ez a vasárnap délután-este duplázás lesz, hogy legyen ez biztos-ami-biztos plusz alkalmam, ha valamiért nem tudnék bemenni valamikor. Az 5-ösön Linda volt, akinél ezer éve voltam, pont a kihívás legelején, amikor visszatértem és nagyon rosszul lettem [és amikor még nem tudtam, hogy kihívást fogok csinálni], azóta nem nagyon tartott órát, mert olyan fontos események voltak a háznál, mint esküvő meg nászút... Na de most visszatért és ma olyan katonás vasszigor órát tartott, hogy 100% koncentráció egész órán... És hát eszméletlenül király óra volt. Eleve nagyon jó kedvem volt, mert jól sikerült a tegnap este, összefutottam emberekkel teljesen véletlenszerűen és annyit nevettem, hogy ahogy hajnalban sétáltam már haza, észrevettem, hogy konkrétan fáj az arcom. Mosolyizomláz. Na de visszatérve az órára. Már a légzőgyakorlat is annyira jó volt, mert valaki a belégzésnél ilyen nagyon fura hangot adott, de kicsit meditálós hatása volt, és esküszöm nagyon jó volt hallgatni, teljesen lenyugtatott. Szóval köszönöm, bárki is volt! Aztán elég intenzív óra volt, jó értelemben, még a fej-térdnél is sikerült végre a térdemre hajtani a homlokomat, nem a sípcsontomra [amúgy valaki szólhatott volna, hogy ilyenkor az orromba folyik az izzadság, majdnem megfulladtam], és bár nem tökéletes még, de alakul. Egy ideje megvan már a másik oldalra is az állóspárgám, és már mindkét oldalra egyre tovább sikerül kitartani, bár még most is megesik viszonylag gyakran, hogy eldőlök, mint egy zsák krumpli. De egyre kecsesebb zsák krumpli. Szóval minden 100%-on ment, teljesen lelkes voltam, hogy na ebből simán lesz dupla, főleg, hogy Andy tartja az estit, amikor is teljes hangulatváltás, függöny le, bejött néhány emlék, amiről nem gondoltam, hogy így be fog törni, de nagyon erősen betört, és körülbelül négy gyakorlatot végigbőgtem [még jó, hogy a legtöbb fejjel lefelé van valamilyen formában, és annyira nem tűnik fel... meg hát ugye egyébként se nagyon tűnik fel, mert mindenkinek KO feje van], szóval az úgy eléggé váratlan volt a jókedv után. Amúgy a gyakorlatok ugyanúgy nagyon jól mentek közben, fáradt se voltam annyira, még a kevés alvás után se, szóval szünetben filóztam nagyon, hogy bevállaljam-e a duplát. Végül nem kockáztattam meg a dolgot, majd a héten valamikor beiktatom. Vagy ahogy jön. De jó volt ez ma nagyon. Nagyon-nagyon.

19/30

Félidő

Nem mondom, hogy elrepült ez a 15 nap, de eddig egészen jól bírom. Mondjuk pont most van, hogy kezd fájni mindenem, térd, csípő főleg, szóval néhol csak óvatosan, de megy. Valószínűleg azért is könnyebb, mint a tavalyi, mert teljes a szabadság, se vizsga, se semmi nincs. Meló is csak hébe-hóba, bár most a hétvége nem volt egyszerű, mert 2-től dolgoztam mindkét nap estig, és így a délelőttire mentem, és utána végigállni 7 órát azért nem kényelmes. Gondoltam rá, hogy a napokban kéne csinálni egy duplázást, hogy legyen tartalékban egy, ha később valamiért nem tudnék menni. Még várom a szikrát, hogy rávegyem magam. Múlt héten egyik nap egészen kicsattantam óra után, majdnem vissza is mentem, de azért mégse, pedig ki kellett volna használni. Most az a terv, hogy vasárnap délután ha lesz hozzá elég erőm, akkor az 5-ösre bemegyek és lenyomom a 7-est is utána, azon úgyis Andy van, és nála jó eséllyel végig tudom csinálni a másodikat. Csak aztán legyen erőm hazavonszolni magam.

Jut eszembe, holnap lesz az utolsó órám [meg napom] tizenévesen. Repül az idő...

Három hét múlva ilyenkor pedig már Sopronban leszek a VOLT-on és váááá! Nagyon várom. Így, hogy szilveszter előtt vettem meg a bérletet, nagyon régóta várom, és már csak 21 nap! De addig még be kell fejeznem egy kihívást :)

15/30

U.i.: Most olvastam el a tavalyi 15. napot, és nagyon kész voltam aznap :D

Beszippant a kihívás

Le kell szögeznem, hogy nem terveztem kihívást. Vagyis terveztem, de mivel vizsgaidőszak alatt alig voltam jógázni [= rohadtul nem voltam egyszer sem], ezért úgy gondoltam, hogy ez nagyon mélyvíz lenne rögtön. Pláne, hogy vergődöm a melók között, most remélhetőleg nyárra lesz egy, viszont az nagyon nem kihívásbarát meló, szóval tuti, hogy mellette nem tudnám csinálni. A kihívás ellen szólt még a csütörtöki visszatérő órám, amin majdnem földhöz vágtam magam, sőt ki is kellett mennem, annyira borzasztóan pocsékul voltam. Körülbelül annyira volt borzasztó, mint az első órám még anno, amikor is egy dologban biztos voltam: hogy soha többé nem jövök ide vissza. Hát a történelem ismételte önmagát, mert akkor is, most is visszamentem másnap, vagyis jelen esetben tegnap. Teljesen problémamentes volt minden, nem voltam szarul, igaz, égett mindenem, dehát úgy kell nekem, kellett nekem lazsálni. Ma eleve órára se mentem volna, mert este más program lett volna, de mivel 1. le vagyok égve, 2. ma jár le a 3 havi bérletem, amit igazából elpocsékoltam a nemjárásommal, ezért betessékeltem magam az este 8-asra. Ez már csak azért is volt kihívás [pun intended], mert már itthonról indulásnál is majd éhen haltam, és amikor kiléptem a szobámból, megcsapott a sülő torta illata... Na így elmenni jógára a kihívás, nem a 30 nap. És király óra volt megint. És álltam kinn, körülöttem mind kihívásos arcok, akiket az utóbbi 3 napban mindennap láttam - nagy részük ráadásul már túl van a 30 napon és a következő 30-at kezdi -, és akkor úgy elgondolkodtam, hogy hát mégis kéne. Jövő héten úgysincs semmim, mert levizsgáztam mindenből többé-kevésbé elegánsan, Müpában alig kaptam műszakot, ráadásul kihúzna a délig alvós napirendemből... szóval felírtam magam a nagy táblára. Lehet, hogy nem fogom tudni végigcsinálni a munka miatt, de nem baj. Most érzem magamban az erőt, hogy megcsináljam, szükségem is van rá minden szempontból, szóval hajrá én! És hajrá mindenki másnak is, aki csinálta, csinálja, csinálni fogja, vagy csak csinálná! 

3/30!

Mert lustaság.

Oriah Hegyi Álmodó, indián törzsfőnök verse

Nem érdekel, miből élsz.

Azt akarom tudni, mire vágysz és hogy szembe mersz-e nézni a vágyaiddal.

Nem érdekel, hány éves vagy.

Azt akarom tudni, megkockáztatod-e, hogy őrültnek tűnj szerelmeidért, álmaidért és azért a kalandért, hogy életben vagy.

Nem érdekel, milyen bolygók köröznek holdad körül.

Azt akarom tudni, hogy elérted-e már fájdalmaid középpontját, hogy megnyitottak-e már az élet csalódásai, hogy összezsugorodtál és bezárkóztál-e a félelemtől, hogy érhet-e még fájdalom.

Azt akarom tudni, hogy elfogadod-e a fájdalmamat és a fájdalmadat anélkül, hogy elrejtenéd, vagy mindenképp megváltoztatni akarnád.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e örülni nekem és önmagadnak, hogy tudsz-e vadul táncolni az extázistól megrészegedve anélkül, hogy figyelmeztetnél bennünket, legyünk óvatosak, reálisak és emlékezzünk emberi mivoltunk korlátaira.

Nem érdekel, hogy igazat beszélsz-e.

Azt akarom tudni, hogy mersz-e másnak csalódást okozni, hogy hű maradhass önmagadhoz.

Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül, hogy megcsalnád saját lelkedet.

Azt akarom tudni, hogy hűséges vagy-e s ez által megbízható.

Azt akarom tudni, hogy látod-e szépséget akkor is, ha nem minden nap pompázik, és tudod-e isten jelenlétéből meríteni életed.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e kudarcaimmal és kudarcaiddal együtt élni és a tóparton állva mégis az ezüst Hold felé kiáltani:

Igen!

Nem érdekel, hol élsz és mennyi pénzed van.

Azt akarom tudni, fel tudsz-e állni a kétségbeesés és fájdalom éjszakája után, megviselten, sajgó sebekkel, hogy gyermekeidnek megadd mindazt, amire szükségük van.

Nem érdekel, hogy kerültél ide.

Azt akarom tudni, hogy állsz-e velem a tűz közepébe és nem hátrálsz-e meg.

Nem érdekel, hol, mit és kitől tanultál.

Azt akarom tudni, mi ad neked erőt belülről, amikor kint már minden másnak vége van.

Azt akarom tudni, hogy tudsz-e egyedül lenni önmagaddal és hogy igazán szereted-e azt a társaságot, melyet üres óráidra magad mellé választottál.

Hó és punnyadás

Ismét csak az időjárást tudom hibáztatni. Úgy tűnik, túlságosan függök tőle. Igaz csütörtökig nagyon jó idő volt, szóval akkorra semmi kifogásom. Csütörtök délelőtt akartam menni, de akármikor felébredtem hajnalban meg kora reggel, szakadt az eső és hát ódzkodtam kimenni... Délután sajnos muszáj volt bemennem közgázra, bár igazából semmi értelme nem volt, mert továbbra se értek túl sokat a marginal rate-ekből meg az average variable costokból, de legalább senki nem mondhatja, hogy nem próbáltam. Igazából az utóbbi 3 hét anyaga az, ami már a mi-az-anyám-ez kategória, az azelőtti anyag még viszonylag megvan. Mindenesetre kevesebb mint két hét múlva zh, szóval ideje lenne megvilágosodni.

Aztán a hét eleji tavaszias vékonykabátos csoda után pénteken erősen mellbe vágott a látvány az ablakomból. Őszintén reméltem, hogy nem kell többet hordanom a vastag pufikabátot meg a csizmát úgy decemberig, erre tessék... Viszont mára már tényleg elértem egy olyan punnyadtsági fokot a délig tartó 12+ órás alvásokkal, hogy az még nekem is sok volt, így ma délután behúztam a belem bementem egy kör jógára Andi órájára.

Először is fura volt, az 50 fős teltházas heringpartiból alig egy-két arc volt ismerős, gondoltam is magamban, hogy ilyen rég lettem volna itt...? Aztán a fej-térdig minden ment, mint a karikacsapás, csodálkoztam is, hisz kihagytam több mint egy hetet. Na rögtön ezután olyan mocskosul beszédültem, hogy az már gyönyör. Elsötétülő világ, csillagok, dupla látás, minden, ami kell egy jó szédüléshez. És ami a ráadás, hogy - bár emiatt mindig egy sorozat kimaradt, amíg magamhoz tértem - amit megcsináltam, azt viszont nagyon megcsináltam. És szédelegve beleállni fixen egy állóspárgába az elég merész és viszonylag magas a nehézségi foka. A trikanasana után elmúltak a szenvedéseim, és utána már nem volt gond, és szerencse még az is, hogy a törölközőm narancssárga, így nem látszik rajta, hogy befogta a hajam [ami időközben vörösre váltott], ellenben a kellemes festékszag végig velem volt a fekvőgyakorlatoknál. Tényleg szeretem az illatát.

Holnap illene betévelyegnem egy klasszikus vasárnap esti Andy-órára, múlt héten úgyis kimaradt. Bár nem lesz sokkal melegebb kint a maihoz képest...

Keserédes pillanatok

Most nem tudom, hogy a jóval vagy a rosszal kezdjem. Legyen időrend és akkor a jóval.
Szóval tegnap végre sok-sok várakozás után megszületett az Erasmus-végeredmény ééééééééés megkaptam Leuvent! Igaz, hogy még majdnem egy év, mire megyek, de addig is van mit várni. Májusban pedig majd kiderül, mennyi ösztöndíjat kapok.

Aztán ma délután voltam egy állásinterjúszerűségen [igazából csak ilyen beszélgetés volt, megkérdezték, hova járok meg mikor érnék rá] a Mammut moziban. Nagyon rápörögtem, hogy tök jó lenne bekerülni, mert a mozis melók királyak, pénztárba kerestek embereket, elég rugalmas munkaidő, szóval tök jó... lett volna. A témavezető mondta, hogy ma este hívja azokat, akit felvettek, és hát negyed 8 van és még nem csörgött a telefonom... Jó eséllyel már nem is fog. Szóval sajnos ez megint nem jött össze, kezd már nagyon felhúzni, hogy sehol nem kapok munkát. Naivan azt hittem, hogy ennyi nyelvtudással azért csak felvesznek valahova, de no lám, mégse. Attól tartok, diploma ide vagy oda, ugyanez lesz majd később is. És most főleg kéne egy kis plusz, mert Belgium nem lesz olcsó mulatság, akármennyi ösztöndíjat is kapok, és már így is a pofámról leszakad a bőr, amikor pénzt kell kérnem itthon. Bvááááá... Majd legfeljebb nyáron bevállalok valami teljes munkaidőset...

És ma délelőtt meghúztam a hátamat jógán. Vagyis nem is meghúztam, hanem úgy szúr a lapockáim között, mint amikor futás közben beszorul az oldaladba a levegő. De legalább megjutalmaztam magam egy finom ebéddel: nutellás-banános palacsinta csokiöntettel:

Már csak a finom vacsora éltet. Meg Leuven.

Vasárnap esti kínok - örömökkel újratöltve

Igazából csak fél 6 körül jutott eszembe, hogy mennyire szenvedtem múlt hét vasárnap az este 7-esen, de már mindegy volt. Indulás előtt negyed órával majdnem győzött a lustaság meg a jó-majd-elmegyek-máskor, de végül meggyőztem magam, hogy induljak útnak. Most nem volt teltház, de meleg az volt bőven. Már az elején éreztem, hogy problémák lesznek, fájt a gyomrom, mint a fene, majdnem ki is mentem már az elején, hogy ezt ma inkább hagyjuk. Végül úgy döntöttem, hogy maradok és kicsit lazábbra vettem a dolgot. Megcsináltam mindent, de nem erőltettem a 100%-ot, eltengődtem úgy 70% körül, és csak a nagyon gyomorra ártalmasokat hagytam ki, mint pl. a íjtartás, ahol konkrétan a gyomrodon kell egyensúlyozni. Sőt még ezt is megpróbáltam amúgy, de aztán nagyon nem volt kellemes érzés [már úgy értem azon kívül, hogy ki kell fordítanod magad a gravitáció ellen], szóval inkább azt nem. Viszont egyre jobban megy az íjállás, most már néha úgy beleállok, hogy nincs billegés meg minden bénázás. Persze ez nem mindennapi, de azért néha sikerül és ez már valami. Hasonló a fej-térd tartással, ha teljesen végig kitartani nem is, de már sikerül a homlokommal érinteni a térdemet. Ami belegondolva majdnem pont egy évvel ezelőtt, amikor a verseny volt, még nagyon messze volt, valahol félúton a térdem és a bokám között. Jiháá! Aztán még egy királyságot sikerült megcsinálnom, bár azt órán kívül: hídból össze tudok lépkedni a kezemmel meg a lábammal úgy, hogy összeérjenek! Kívülről sajnos - mint a legtöbb gyakorlatot - nem látom, de jó eséllyel úgy nézek ki, mint egy hurok. És annnnnnyira iszonyúan jólesik, hogy hihetetlen. Imádom a hátrahajlásokat. Aztán óra után még maradtam egy kicsit nyújtani, és mivel olyan régen csináltam már - pláne, hogy haladón is ezer éve voltam -, csináltam egy teljes íjat [ami a képen van, csak mindkét kézzel]. Persze a teljes-teljeset még nem tudom megcsinálni, de majd idővel sikerülni fog beakasztani a lábamat az állam alá is :P Szóval a szenvedés mellett eléggé pozitív most a hangulat, így lehet, hogy nem fogom száműzni a vasárnap esti 7-est a látogatott óráim sorából.

Új évszak, új bérlet

Tegnap a tavasz naptári kezdetével kiváltottam a háromhavi bérletemet, amit még tavaly a versenyen nyertem. Pont a tavasz első napjától az utolsóig tart, szép keretes szerkezet. Tegnap már csak azért is mentem, hogy elkapjam a ritka Andi-órák egyikét, mert mostanában ritkán tart, pedig nagyon-nagyon szeretem, ahogy tartja az órát. Főleg amikor olyanok születnek, mint "takard be a lábfejeddel a törölközőt" és társai. Hiába kértem a múltkor, hogy mutassa meg, hogy ezt hogy kell csinálni, azt mondta, idővel sikerülni fog :P Ezen kívül tegnap megismerkedtem egy Natalie nevű ausztrál lánnyal, aki éppen itt van Budapesten pár napot és bikramozik egyébként [ami látszott is a gyakorlatain], és nagyon aranyos volt. Jót beszélgettünk, kérdezte, hova érdemes menni este Budapesten meg ilyenek, meg legnagyobb meglepetésemre azt mondta, hogy milyen szép a trikanasanám, majd amikor mondtam, hogy eléggé nem kedvelem azt, rajta volt a sor, hogy meglepődjön, és mondta, hogy pedig ránézésre azt mondta volna, hogy az a kedvencem. Furcsa, hogy kívülről ennyire másnak néz ki, mint az én fejemben. No mindegy, azt mondta, hétvégén megpróbál még egyszer eljönni, ajánlottam neki a vasárnap esti 7-est, mert Andy lesz. Úgy tervezem, hogy én is bemegyek, és akkor hátha összefutunk.
Aztán eszembe jutott erről, hogy már kevesebb, mint egy év múlva megyek Erasmusra. Még tutira nincs meg, hogy hova, elvileg szerdán lesz a helykiosztás, de a 65 pontom viszonylag jónak számít, szóval bízom benne, hogy összejön az első hely, ami Leuven. Be kell vallanom, amikor néztem jelentkezésnél a lehetséges helyeket, amellett, hogy az egyetemet lecsekkoltam, azt is néztem, hogy van-e a városban vagy hozzá közel Bikram stúdió. Kicsit ledöbbentem, bár nem lepődtem meg túlzottan, hogy mennyivel drágább ott, ugye magyar pénztárcával mérve. Ha Leuvenbe mennék, akkor a legközelebbi stúdió Brüsszelben lenne, ami vonattal olyan 25 perc körül van, szóval nem sokkal lenne több, mint itthon Zuglóból beérni az Astoriára. Az már kérdés, hogy mennyi időm lesz rá, de azért hetente jó lenne beiktatni egyet. Gondoltam arra is, hogy mivel Leuven viszonylag központi helyen van, körbe lehetne járni a többi stúdiót a közelben, de mivel nem túl olcsó, ezért nem valószínű, hogy kijönne az ösztöndíjból... Pedig nagyon király lenne. A brüsszeliben egy alkalom 20 euró, van valamennyi diákkedvezmény, gondolom ilyen 10% körüli. Hát így se a legolcsóbb, de semmiképp se akarok 5 hónapot kihagyni. És annyira kíváncsi vagyok, milyen lehet egy óra franciául. Nyilván alapjában véve nem lenne túlzottan más, mivel Andy angol nyelvű órái se különböznek annyira a magyar nyelvűektől, inkább az oktató személye az, ami számít. De mégis. És van egy olyan érzésem, hogy ha lesznek honvágyas pillanataim kinn [gondolom lesznek], akkor az a 90 percnyi 40 fok lesz az, ami legközelebb hoz az itthoni érzéshez. De amúgy nagyon várom az egészet! Kíváncsi vagyok, hogy milyen gyorsan sikerül alkalmazkodni ahhoz, hogy nincs anyu, magamnak kell mindig főzni meg mosni, intézni a dolgokat meg minden egyéb. Élmény lesz, az biztos.

Az éves bérlet vége

Természetesen a tervezettel ellentétben tegnap végül nem mentem el jógázni, napközben HVG Állásbörzén voltam, hogy végre szerezzek valami munkát [meg sok ingyen tollat mwahaha], este meg már fáradt voltam. Viszont elhatároztam, hogy ma reggel igenis felkelek időben és bemegyek a 10-esre. Lindánál úgyis régen voltam, meg emlékezetem szerint ma jár le az éves bérletem, szóval akkor már az utolsó napot kihasználom. Amikor kiváltottam, 70 óránál tartottam, most van olyan 160 körül, szóval egy év alatt 90 órán voltam körülbelül, ami elég kevés. Főleg, hogy benne van egy 30 napos kihívás. No mindegy, azért szerintem így is sikerült fejlődni, olyan dolgok mennek, amikről két, vagy akár csak egy éve álmodni se mertem volna.

Szóval ma reggel sikerült erőt vennem magamon és felkeltem 8-kor. Nem tagadom, felmerült a gondolat, hogy áh inkább alszom tovább, majd máskor elmegyek... De a nap szépen sütött, fáradt se voltam, szóval kifogás nélkül maradtam. Ritka az ilyen. Az órán jó kevesen voltunk, 15 körül, szóval nem volt haldoklás, azt viszont erősen éreztem, hogy délelőtti óra... Már a légzőgyakorlatnál úgy éreztem, hogy kiszakad a vállam, mondom na ez így remek lesz. De olyan igazi nyugis óra volt, nem volt 200 feletti pulzus [vagy csak nem tűnt fel], nem voltak esőerdő-körülmények, ráadásul ahogy kiléptem itthonról az ajtón, feldobott az időjárás, ami véééégre kezd igazán tavaszias lenni, és nem kell hatalmas kabát meg sapka-sál. Ennek örömére hazafelé úgy döntöttem, nem sietek és nem megyek le a föld alá metrózni, hanem inkább végigzötykölődöm 7-essel meg trolival. Mivel az esetek 95%-ában sietek - még akkor is, ha nem vagyok késésben -, nagyon jó az az 5%, amikor megengedem magamnak azt a luxust, hogy nem sietek. Azt már megtanultam, hogy jóga után ne rohanjak ki rögtön a teremből és kapkodjam össze magam és fussak tovább, hanem tényleg "adjak magamnak időt a pihenésre", kint is üldögéljek egy kicsit, beszélgessek vagy csak bambuljak ki a fejemből. És tudom, hogy akik rögtön kirohannak, azoknak biztos tényleg rohanniuk kell, mert dolgozni kell, menni kell a gyerekért, vár valaki, de mégis... kell az a pár perc. Kellene.

És egy kis szépirodalom a végére. Éppen Paulo Coelho Tizenegy percét olvasom, és hallottam már róla, mármint Coelhóról azt, hogy valaki vagy totál odavan érte, vagy nagyon nem szereti. Tényleg elég... furcsa. Egyszerre tetszik is és nem is. Még hátravan 15 oldal, kíváncsi vagyok a zárásra. Vannak benne nagyon eltalált gondolatok, és igazából lehet, hogy nem a legjobb időszakot választottam ehhez a könyvhöz. Bár ha jobb időszakomban olvasnám, akkor lehet, hogy abban az állapotban nem tudnám ennyire befogadni és átélni a történetet. Mindenesetre bejelöltem ezt a pár mondatot, amivel különösen együtt tudtam érezni.

Aki sportol, az jól tudja: ha el akarjuk érni a célunkat, fel kell készülnünk a mindennapos fájdalomra, szenvedésre, emberfeletti erőfeszítésre. Ez kezdetben rendkívül kényelmetlen és lehangoló, de az idő múlásával megértjük, hogy része annak a folyamatnak, amelynek a végén jól fogjuk érezni magunkat. És idővel eljön az a pillanat, amikor úgy érezzük, hogy ha nem kíséri fájdalom a gyakorlatot, akkor nem is hozza meg a kívánt eredményt.

Erről most eszembe jutott a jóga-mint-sport vs jóga-mint-életstílus vita, amiről egyre többet olvasni neten meg mindenfele, ahogy egyre népszerűbb lesz a jóga Nyugaton, de ebbe most inkább bele se megyek, majd máskor.

Welcome to Bikram Yoga Torture Chamber

És szó szerint. Azt hittem, egy laza vasárnap este 7-es Andy-óra lesz, 25-30 körüli létszámmal max. Hát erre lett egy telt házas, 150% párás óra. Hullottunk, mint a legyek. Én pláne. Kicsit megérdemlem, mert a reggel 10-esre terveztem bemenni, de természetesen kinyomtam az ébresztőt egy elegáns mozdulattal és aludtam tovább egészen fél 1-ig... produktivitás nulla. Tegnap is ugyanez volt. De nem az én hibám! Megállás nélkül esik az eső, undorító, hát kinek van így kedve felkelni az ágyból... Visszatérve az órára, hát régen volt ennyire kemény órám. Nem is az, hogy rosszul voltam, de olyan akaraterő kellett, hogy megmozduljak, hogy hihetetlen. El is blicceltem pár dolgot, szégyellem is magam. Most így itthonról egy jó húsleves után már kevésbé tűnik gyilkosnak, de ott, amikor kijöttem a teremből és leültem a földre, legszívesebben ott éjszakáztam volna. Meg most is annyira fáradt vagyok és ragadnak le a szemeim, mintha egy 12 órás lyukasóra nélküli, melóval kezdődő napon lennék túl. Azt hiszem, most szerdánál előbb nem merészkedem arrafelé, mert kinyiffanok. Szerdán úgysincs semmim [vagyis van, de azok az órák.... hát na], szóval akkor majd jó lesz. Bvá de kivagyok.

Hogy egy kis pozitivitás is legyen itt, pénteken megérkezett a szép rózsaszín jogosítványom, az okmányiroda kárpótolt a két és fél órás várakozásért azzal, hogy pont egy hét alatt elkészült és kipostázták. Tegnap fel is avattam a kis plasztikkártyát, bár nem teljesen önszántamból, hanem anyu unszolására. Elmentünk tankolni meg a Tescoba [mondtam én, Tesco-járat leszek...] és mindenki életben maradt és nem mentem neki senkinek. Egy necces szitu volt, amikor lefulladtam lejtőn felfelé, és mivel nem nagyon tanították meg a kézifékes indulást, ezért a mögöttem álló autós valószínűleg szívrohamok sorozatát élte át. Ellenben a T betű kiragasztása jó ötletnek bizonyult, mert nem dudáltak le meg ilyesmi, ha tötyörögtem, akkor megelőztek és minden rendben volt. A Tesco-parkolóban tisztes távolságra álltam meg a többi autótól, nem kockáztatok, ha nem muszáj...

Téli punnyadás és a Nagy Terv

Beütött a szokásos februári hiszti. Amikor már nagyon régóta állandóan hideg van, sötét van reggel is, este is. Plusz kontrasztként fájdítja a szívemet, hogy szombaton már hét fok volt és napsütés, és most megint visszajött ez a pocsék idő. Igazán lehetne már nyár. De legalább tavasz. Annyira nem történik semmi, hogy az már hihetetlen. Telnek a percek, órák, napok, hetek, már majdnem két hónap az évből, és semmi. Minden perc, óra, nap, hét, hónap ugyanolyan, mint az előző. Most is az egész hétvégét végigpunnyadtam, nem mozdultam ki sehova, pedig lett volna program, túl sok is, de az egyre, ami végül meg lett tartva, nem mentem el, mert sikerült benyalnom egy kis náthát is, és nem mertem bekockáztatni, hogy utána megint egy hónapig beteg legyek. A legrosszabb, hogy végig szemezgettem a könyvekkel és a házikkal, hogy na, leülök és csinálok valami hasznosat, de nem... annyira futotta, hogy benyomjam a Californication következő, majd következő, majd következő részét... Aztán sajnos elfogytak a részek. [jut eszembe ma jött ki az új rész!]

Szóval ez a jellemző tendencia most. Ez tipikus ilyen téli nyavalya, amiben az az egyetlen jó, hogy mivel vágysz a nyárra, elkezdesz ezer dolgot tervezni, hogy hú ha itt lesz a nyár és vége a vizsgáknak, akkor mi mindent fogsz majd csinálni [más kérdés, hogy végül mennyit fogsz tényleg megcsinálni mindebből...]. Jelenleg ezek a tervek: levizsgázni minél hamarabb mindenből, megcsinálni megint a 30 napos kihívást május-június környékén, július elején VOLT [már megvan a bérlet, szóval ez meg fog valósulni mindenképp és már csak 134 nap ááá], és még lehet, hogy Soundra is elnézek július közepén. És most megfogalmazódott bennem még egy terv, ami minden tekintetben csodálatos élmény lenne, mert két kedvenc dolgot foglalna magába: utazás és jóga. Legszívesebben már most nekilátnék, de hát ugye az egyetem meg minden... Szóval a terv röviden: körbebikramozni Európát. Fogni magam, venni egy InterRail korlátlan havi bérletet és körbejárni Európa Bikram stúdióit, jógázni olaszul, franciául, németül, hollandul, lengyelül és még más nyelveken [nohát, jut eszembe, ez még egy általam imádott dolgot foglalna bele a programba!], közben végigsétálni egy-egy városon, éjszakázni vonaton vagy valami olcsó diákszállóban, esetleg valaki kanapéján CouchSurfingen keresztül, majd menni is tovább a következő helyre. Imádnám minden percét az egésznek, a gyilkoló fáradtsággal együtt. És utána hazajönnék és akkor teljes joggal mondhatnám, hogy igen, ebben a hónapban történt valami, és egyik perc se volt olyan, mint a másik.

Mert mikor csinálnék ilyeneket, ha nem most...?

Amikor a levegőre támaszkodsz

Van az a viszonylag elcsépelt mondás, hogy mindegy, mennyire vagy jó valamiből, mindig lesz valaki, aki jobb benne. Depresszív, nemde? Be kell vallanom, hogy nekem nagyon sokszor eszembe jut, legyen szó akár tudásról, akár képességről, bármiről, és határozottan nincs rám jó hatással. Előjön az irigység, ami végül is nem véletlenül a hét főbűn egyike, és közben az cseng, ha halkan is, de elég hallhatóan a füledbe, hogy igazából hiába töröd magad, mert valaki úgyis jobb lesz mindig, semmi értelme az egésznek. Vannak ilyen nihilista pillanatok. És akkor igazából jó csak úgy ülni, a semmibe meredni, sajnálni és utálni önmagad, vagy csak szimplán szarni az egész közepébe. Az ilyen állapotokból nehéz kikecmeregni, ha mázlid van, valaki pont jön és kihúz belőle, bár ez nem mindig jön be, és akkor csak lebegsz tovább a semmiben, de hát valamit mégis tenni kell. Hasonló, mint amikor sokat vagy otthon, eleinte még dohogsz, hogy el akarsz menni valahova, de nincs program, aztán beposhadsz, és ha van is program, nem akarsz elmenni, mert jól megvagy otthon is egy bögre teával meg egy sorozattal. És akkor nincs más hátra, mint megfogni a saját kezed, elküldeni a fizika törvényeit a fenébe és a saját kezednél fogva felhúzni magad. Azt mondtam volna még egy-két éve, hogy ez nem lehetséges, meg hát engem nyugodtan lehet pro-tudomány jelzővel illetni, mert viszonylag földhözragadt vagyok, de mégis amikor végignyomsz egy gyakorlatot és úgy érzed, hogy kész, véged, és igazából örülsz, hogy megcsináltad, de aztán eszedbe jut, hogy még ki is kell jönni belőle... és kötelezően ajánlott úgy, ahogy belementél, és nem összeesni, mint egy piskóta, mert a) sérülés, sérülés és sérülés, b) a kiút is a gyakorlat része. És akkor megszorítod a saját kezed és felhúzod magad. És ez tényleg így működik. Nyilván a tudományos magyarázat igazából olyasmi, hogy megfeszíted és akkor az izom meg a minden egyéb meg mittudomén, de mégis, saját magadat húzod fel. A levegő meg segít, ezt ma tapasztaltam lábujjhegyállásnál, amikor mindkét kezem a levegőben volt, tőlem nem várt egyensúlyérzékkel csak álltam mozdulatlanul, aztán várakozásnak megfelelően elkezdtem elveszteni az egyensúlyomat és éreztem, hogy dőlök jobbra. Dőltem, de a kezem nem érte el a földet. Úgy 10 centivel fölötte megállt, és mintha a földről nyomtam volna vissza magam, egyenesbe jöttem. Életem legjobb egyenesbe jövése volt.

Nyilván van fizikai magyarázata. De nem érdekel :)

Forgalmi vizsga 3. - a tragikomédia befejező felvonása

Eljött a harmadik alkalom is, egyszer voltam csak a két vizsga között vezetni tegnapelőtt, tegnap is mentem volna, de mondta az oktató, hogy igazából felesleges. Ma vizsga előtt volt egy kis kavarás, mert úgy volt, hogy 11-re megyek még egy-két parkolásra, így a 11-kor végződő összehasonlító civilizációtörténet előadásomról [ami egyébként király!] leléptem 10-kor, de amikor álltam a trolira várva, hívott az oktató, hogy délre menjek, és hogy már hívott, csak ki voltam kapcsolva. Mondom öö nem voltam kikapcsolva, aztán rájöttem, hogy az imádott E épület előadóiban nulla térerő van, szóval király. Visszamentem előadásra, amiről így csak 20 percet hiányoztam és pont lemaradtam a latin-amerikai függetlenségi háborúkról :( Aztán a tanpálya felé menet a trolin feltűnt, hogy milyen vakítóan napos idő van, pont, mint abban a pár hónapban január kivételével, amikor tanultam vezetni. Ja, csak akkor volt nálam napszemüveg, most természetesen nem volt, szóval úgy néztem végig, mint egy grimaszoló ázsiai kislány... Aztán a vizsga. A vizsgabiztossal mázlim volt most, bár volt szerencsém találkozni az első vizsgabiztosommal is, a drága bajszos bácsival, egyem a zúzáját. Volt egy-két bénázásom, igazából szerintem sokkal jobb vezetést is produkáltam már. Mindegy, a lényeg, hogy megvan, úgyis extra óvatosan fogok vezetni a KRESZ mellett a gyakorlati szabályok szerint, miszerint például "annak van elsőbbsége, akinek megadják". Jövő hét csütörtökön megyek elsősegélyre, remélhetőleg sikeres kimenetellel és akkor végre sikerül lezárni ezt a fél éve húzódó projektet. Gyanítom, hogy itthon én leszek a Tesco-járat, mert az itt van közel és igazából csak egyenesen kell menni főúton, szóval viszonylag egyszerű útvonal. Bevásárolni viszont sajnos utálok.

És szerintem ma este ünneplésképp bemegyek egy jó péntek esti 8-as Andy-órára :3

Nohát.

Második első nap az iskolában

Eltekintve attól, hogy minden kitalált emberi, női és hallgatói jogomat sérti az e heti iskolakezdés, egészen jó volt ma bemenni. Ez pláne ellentétes a szeptemberi hangulatommal, amikor is előre utáltam az egészet, már akkor abba akartam hagyni, mielőtt elkezdtem volna, szóval semmiképp se álltam a dologhoz pozitívan [mint a vizsgabiztos hozzám az első forgalmimon]. Aztán elkezdődött, egészen jó volt, persze nem minden tárgy és minden ember, dehát csodát ugye ne várjunk. Igazából visszagondolva a vizsgaidőszakban, főleg az elején kezdtem megszeretni, amikor azokból a tárgyakból vizsgáztam, amik a legjobban mentek és/vagy amiket a legjobban szerettem. Mindennek eredményeként elhatároztam, hogy az idei tárgyaimhoz is pozitívan állok, és mindig általában bemegyek az órákra. Ez alól kivételt fog képezni a szerda esti dupla filozófia előadás, mert... szerda este fél 5-től fél 8-ig teljesen a nem kategória. Még nem tudom, hogy ez vagy a péntek reggeli előadás a rosszabb, bár jó eséllyel indul mindkettő szentségtörés kategóriában.

Hosszas tervezgetés és stratégiázás után úgy raktam össze az órarendemet, hogy bármelyik napba belerakható legyen a jóga, így kigáncsolva magamat és elvéve magamtól a lehetőséget, hogy ez legyen a kifogásom, a többi kifogás elhárításán meg még dolgozom. Ilyen például ez a hétfői nap, szabad a délelőttöm, egy 9-es jóga olyan gyönyörűen illeszkedik bele, hogy az már természetfeletti, pont beérnék kényelmes tempóban a csodálatos közjog előadásomra, ami ma rettenetesen lassú volt, de azért betűzdel egy-két poént a bácsi, meg azért mégiscsak alapműveltségnek tekinthető, egyszóval nem túlélhetetlen, de ez a mondat már olyan hosszú, hogy elfelejtettem az elejét. Ja a kifogás, igen, az lesz a kifogás, hogy dehát 6-ig órám van és hulla lennék addig. De majd valahogy ez ellen is kifejlesztek valami védekezési technikát.

Ja és végre komolyan veszem a franciát és nem várom el tőle, hogy magától rám ragadjon, mint mondjuk az olasz vagy az angol, mert ez francia, vagyis teljesen logikátlan és szeszélyes és még a kivételek között is kivételekkel teli.

Péntek esti szánalomóra

Miután a szerdai apokaliptikus óra óta igazából mást se csináltam, mint aludtam megállás nélkül, vagy alternatívaként punnyadtam két alvás között, ma rászóltam magamra és bementem az este 8-asra Andyhez.

Péntek este nagyon vicces élmény bemenni jógázni. Odafelé menet fél 8 körül a város kezd feléledni, mindenki egy üveg valamivel a kezében megy valamerre, majd amikor 10-kor megyek haza, akkor meg már sok a vidám ember, aki egyik kocsmából tart a másikba, esetleg valami szórakozóhelyre. Ezzel ellentétben mi  meg jógázni megyünk. Andyvel már az elején jót röhögtünk magunkon, hogy hát igen, a jelenlevőknek nincs jobb dolguk péntek este, mint bemenni izzadni egy jót. Aztán befutott Viki is, egymás mellett nyomtuk végig az órát, az elején meg pár perc erejéig jót röhögve szánakoztunk saját magunkon, hogy péntek este 8-kor itt vagyunk... de az óra eszméletlen király volt, szóval mindenképpen megérte. Tudtam én, hogy egy Andy-óra kell nekem a visszatéréshez! Emlékezvén a szerdai esetre, ma jó korán ettem, talán túl korán is, már odafelé kezdtem megéhezni... De szerencsére nem volt gond, a kijelző néha egészen 42 fokot mutatott, de mégse éreztem melegnek, olyan pont kellemes volt. Úgy tűnik, átálltam valami trópusi üzemmódra. Az utóbbi két napban az idő is egészen tavaszias lett, már amennyit láttam belőle két alvás között, de mindenképpen jobb kedvre derített. Szóval végre jó a hangulat, már az is kevésbé depresszív, hogy hétfőn suli van [ellentétben minden más egyetemmel].

Már csak a pénteki forgalmin kéne túllenni, pozitív eredménnyel, és akkor befejezném a rinyálást...

[vagy nem.]

Hipp-hopp...?

Van az a nagyon idegesítő jelenség, amikor csinálsz valami hatalmas hülyeséget, és függetlenül attól, hogy mennyi jelentősége van, órákig, napokig, hetekig [hónapokig, évekig?] újra és újra végiggondolod és emészted magad, hogy hogy lehettél ekkora barom és legszívesebben kölcsönkérnéd Hermione időnyerőjét, hogy visszamenj az időben és hátulról fejbecsapd magad egy péklapáttal és a saját képedbe üvölts. Tipikus az az eset, amikor szó szerint nem tudsz tükörbe nézni, mert eszedbe jut saját magadról az a hülyeség. Ilyenkor például nagyon nehéz ott állni 90 percen át a tükörrel szemben és jógázni, főleg, hogy a tükörképeddel saját magadnak kéne segítened, ehelyett a tükörképed olyan megvetően néz rád, hogy elásnád magad valahova nagyon mélyre.

Valószínűleg ez lett volna a mai órán is a helyzet. Igazából nem is terveztem be, de anyunak vettem szülinapjára ajándékbérletet, és most ráért, szóval bementünk a 9-esre Orsihoz. A gond ott kezdődött, hogy én szerintem úgy augusztus vagy szeptember óta nem voltam délelőtti órán. Ugye ilyenkor egy könnyű reggelivel jól elvagyok általában, most viszont... Hát majdnem jött Vuk. Kb. végigültem/feküdtem az órát, még anyu is jobban bírta első alkalmasként :D De tényleg majdnem kimentem. A meleggel nem volt baj, éreztem, hogy meleg van, de nem éreztem melegnek ma se, pedig majdnem végig 41 fokot mutatott a cucc. De ez a reggeli meggyötört rendesen... Olyannyira, hogy meg is feledkeztem az aktuális hülyeségemről és csak imádkoztam, hogy legyen már vége ennek a kínnak. Ilyenkor ezeket a kínokat valamilyen karmaszerű fordulatnak tulajdonítom és az cseng a fülemben, hogy "megérdemled, te ostoba". Egészen olyan volt, mint egy nagyon intenzív másnaposság, ami velem ritkán fordul elő, mert fáradtságon kívül általában semmi bajom, de ha mégis, akkor nagyon kegyetlenül világvége hangulat.

Viszont hogy ezek után mikor lesz újra erőm bevonszolni magamat, tényleg nem tudom. Lehet, hogy becélzok egy Andy-órát, az ő nyomjadtoljadhabeleishalsz stílusa ilyenkor nagyon sok erőt tud adni. Most vasárnapig mindennap lesz órája, szóval kifogásom sincs. És hétfőn kezdődik a szemeszter...

Sikertelen vizsga vol. 2

Hát ez megint nem sikerült. Pedig jófej volt a vizsgabiztos, oktató is mondta, hogy nála át lehet menni és nem szemétkedik. Hát a gond ott kezdődött, hogy kihúztam a legpocsékabb útvonalat, még csak ismerős se volt. Volt egy-két kisebb bénázásom, de megoldottam mindig a helyzetet, szóval nem állított meg. Aztán az útvonal kb. végig főút, ezzel nem is volt gond, csak azzal, hogy szinte végig parkoló autókkal volt tele az út széle, de nem ám szépen mellette, hanem eléggé benn a sávomban. Kb. negyed óra volt hátra a vizsgából, csak vissza kellett menni meg megcsinálni a feladatokat, amikor túl közel mentem az egyik ilyen parkoló balfaszhoz autóhoz és az oktató nyúlt bele a kormányba. Szóval ismét remek élménnyel gazdagodtam. Két hét múlva megyek még egyszer, ha az se sikerül, akkor végleg befejezem ezt a vezetésdolgot és maradok a jó kis BKV-nál, mert ez az egész nem ér ennyit se időben, se pénzben, arról nem is beszélve, hogy hazavág idegileg. Igazából már bánom, hogy belekezdtem, bőven nélkülözhető ez a jogsi, pláne most még.

A jógát meg pláne hagyjuk, mindig elhatározom, hogy bemegyek, aztán a végén mégse. Arról nem is beszélve, hogy valami elromlott bennem és állandóan fázom benn. Pedig ugyanúgy 38 fokot ír általában a kijelző, de nem tudom, én fázom. Lehet, hogy legközelebb [...] majd beljebb állok a katlanba és ott jó lesz. De most már igazán vége lehetne ennek a stagnálásnak minden szempontból, mert így nekimenni a következő félévnek...

Sikertelen vizsga, sikeres sáska

Hát ezen is túl vagyok. Kalandosnak kalandos volt.

Vizsga előtt még vezettem egy rövidet, inkább parkolgattunk. Aztán jött A Vizsga. A műszaki sima volt, szerencsére nem kérdezett semmit, mert akkor még hamarabb vége lett volna a vizsgának :D Kihúztam a legjobb útvonalat [tételhúzással úgy látszik szerencsém van mostanság, poltudból is az 1-es húztam, az általában a legkönnyebb], feladatok meg a szokásosak, az csak formálisan megy húzás alapon, gyakorlatban megmondja, hogy jobb előre, bal hátra, párhuzamos hátra és Y. Elindultunk kis utunkra, kezdtük a jobbra előrével... Namost ezt utálom a legjobban [a párhuzamossal együtt]. Szépen belőttem a helyet, kimentem balra, mögöttem jött egy tanuló, mondom átengedem, ne álldogáljon, amíg én tökölök a beállással. Elment mellettem, majd lerakta az indexet jobbra, hogy ő betolat a helyemre... Ott ültem, hogy most mégis mi az anyámat csináljak, már elkezdtem megkérdezni az oktatót, de mondom inkább mégse... Aztán mondtam magamban, hogy márpedig az én helyemre nem állsz be, anyukám, és elkezdtem beállni. Oktató a végén mondta, hogy az profi volt, nem sokan merték volna :D Aztán a beállás maga az pláne kalandos volt, konkrétan becsúsztam a havon... Közben éreztem, hogy az oktató tartja a kuplungot, szóval gyorsan visszatartottam rá én is. Túlélve a parkolást folytattuk utunkat, egyik kisutcában Y megfordulás. Mondanom se kell, hogy a legszarabb helyet sikerült kiválasztani, oktató halkan mondta, hogy nem itt kéne, de már megálltam, szóval mondom mindegy. Igazából kicsit korrigálni kellett plusz tolatással a végén, szóval teljesen jó volt. Aztán kimentünk a főútra és megtörtént a baj az egyik lámpánál, vártam vártam, hogy sárgára váltson, de csak akkor váltott, amikor már ott voltam, és én inkább átmentem volna, de rossz döntés volt. A legjobb az, hogy ezzel pont soha nem volt probléma, simán mindig lefékeztem és nem is padlóval, hanem szépen fokozatosan, még ha intenzíven is kellett. Oktató fékezett le, de mondta, hogy ha átengedi, utána akkor is megállított volna a vizsgabiztos, hogy nem volt indokolt, mert nem mentem akkora sebességgel és lendülettel... ja és "döcögtem". Aztán félreálltunk és akkor így rámnéz nagy szemekkel a vizsgabiztos, hogy "Diána, nem látta a sárga jelzést?" Majdnem kivágtam a kocsiból... Szóval ennyi volt, oktató visszavezetett a pályára, aztán fájó szívvel búcsút vettünk a kedves bácsitól. Aztán elmondta az oktató, hogy a vizsga előtt tudta, hogy nem fog átengedni, mert azzal ment oda hozzá, hogy majd szerezzen pecsétet a kartonomra... ami akkor kell, ha megbukom. Szóval mondhatni nem túl pozitívan állt hozzá(m). Meg mondta, hogy nagyon "ajándékcsomagos" az illető, szóval ezzel nem volt szerencsém. De alapvetően azt mondta, hogy jó volt meg hogy ritka nyugodt vizsgázó vagyok, szóval nem lesz ezzel baj. Jövő hét pénteken megyek a második körre...

Mivel tudtam, hogy ezek után úgyse fogok leülni se tanulni, se beadandót írni, ezért inkább bemasíroztam fél 4-re jógázni, ilyenkor esik igazán jól. És az a vicc, hogy pont azok mentek jól, amik egyébként pocsékul, például a sáska, amivel mindig centikért szenvedek, most meg csak így simán felemeltem kb. 45 fokig, csodálkoztam is, hogy mi van... Ellenben az állósoknál olyan légszomj vagy nem is tudom mi kerülgetett, egyszerűen nem tudtam levegőt venni. Ijesztő. De tök gyorsan eltelt a másfél óra. 

Mint a vizsgán az a 10-15 perc.