Az éves bérlet vége

Természetesen a tervezettel ellentétben tegnap végül nem mentem el jógázni, napközben HVG Állásbörzén voltam, hogy végre szerezzek valami munkát [meg sok ingyen tollat mwahaha], este meg már fáradt voltam. Viszont elhatároztam, hogy ma reggel igenis felkelek időben és bemegyek a 10-esre. Lindánál úgyis régen voltam, meg emlékezetem szerint ma jár le az éves bérletem, szóval akkor már az utolsó napot kihasználom. Amikor kiváltottam, 70 óránál tartottam, most van olyan 160 körül, szóval egy év alatt 90 órán voltam körülbelül, ami elég kevés. Főleg, hogy benne van egy 30 napos kihívás. No mindegy, azért szerintem így is sikerült fejlődni, olyan dolgok mennek, amikről két, vagy akár csak egy éve álmodni se mertem volna.

Szóval ma reggel sikerült erőt vennem magamon és felkeltem 8-kor. Nem tagadom, felmerült a gondolat, hogy áh inkább alszom tovább, majd máskor elmegyek... De a nap szépen sütött, fáradt se voltam, szóval kifogás nélkül maradtam. Ritka az ilyen. Az órán jó kevesen voltunk, 15 körül, szóval nem volt haldoklás, azt viszont erősen éreztem, hogy délelőtti óra... Már a légzőgyakorlatnál úgy éreztem, hogy kiszakad a vállam, mondom na ez így remek lesz. De olyan igazi nyugis óra volt, nem volt 200 feletti pulzus [vagy csak nem tűnt fel], nem voltak esőerdő-körülmények, ráadásul ahogy kiléptem itthonról az ajtón, feldobott az időjárás, ami véééégre kezd igazán tavaszias lenni, és nem kell hatalmas kabát meg sapka-sál. Ennek örömére hazafelé úgy döntöttem, nem sietek és nem megyek le a föld alá metrózni, hanem inkább végigzötykölődöm 7-essel meg trolival. Mivel az esetek 95%-ában sietek - még akkor is, ha nem vagyok késésben -, nagyon jó az az 5%, amikor megengedem magamnak azt a luxust, hogy nem sietek. Azt már megtanultam, hogy jóga után ne rohanjak ki rögtön a teremből és kapkodjam össze magam és fussak tovább, hanem tényleg "adjak magamnak időt a pihenésre", kint is üldögéljek egy kicsit, beszélgessek vagy csak bambuljak ki a fejemből. És tudom, hogy akik rögtön kirohannak, azoknak biztos tényleg rohanniuk kell, mert dolgozni kell, menni kell a gyerekért, vár valaki, de mégis... kell az a pár perc. Kellene.

És egy kis szépirodalom a végére. Éppen Paulo Coelho Tizenegy percét olvasom, és hallottam már róla, mármint Coelhóról azt, hogy valaki vagy totál odavan érte, vagy nagyon nem szereti. Tényleg elég... furcsa. Egyszerre tetszik is és nem is. Még hátravan 15 oldal, kíváncsi vagyok a zárásra. Vannak benne nagyon eltalált gondolatok, és igazából lehet, hogy nem a legjobb időszakot választottam ehhez a könyvhöz. Bár ha jobb időszakomban olvasnám, akkor lehet, hogy abban az állapotban nem tudnám ennyire befogadni és átélni a történetet. Mindenesetre bejelöltem ezt a pár mondatot, amivel különösen együtt tudtam érezni.

Aki sportol, az jól tudja: ha el akarjuk érni a célunkat, fel kell készülnünk a mindennapos fájdalomra, szenvedésre, emberfeletti erőfeszítésre. Ez kezdetben rendkívül kényelmetlen és lehangoló, de az idő múlásával megértjük, hogy része annak a folyamatnak, amelynek a végén jól fogjuk érezni magunkat. És idővel eljön az a pillanat, amikor úgy érezzük, hogy ha nem kíséri fájdalom a gyakorlatot, akkor nem is hozza meg a kívánt eredményt.

Erről most eszembe jutott a jóga-mint-sport vs jóga-mint-életstílus vita, amiről egyre többet olvasni neten meg mindenfele, ahogy egyre népszerűbb lesz a jóga Nyugaton, de ebbe most inkább bele se megyek, majd máskor.

Welcome to Bikram Yoga Torture Chamber

És szó szerint. Azt hittem, egy laza vasárnap este 7-es Andy-óra lesz, 25-30 körüli létszámmal max. Hát erre lett egy telt házas, 150% párás óra. Hullottunk, mint a legyek. Én pláne. Kicsit megérdemlem, mert a reggel 10-esre terveztem bemenni, de természetesen kinyomtam az ébresztőt egy elegáns mozdulattal és aludtam tovább egészen fél 1-ig... produktivitás nulla. Tegnap is ugyanez volt. De nem az én hibám! Megállás nélkül esik az eső, undorító, hát kinek van így kedve felkelni az ágyból... Visszatérve az órára, hát régen volt ennyire kemény órám. Nem is az, hogy rosszul voltam, de olyan akaraterő kellett, hogy megmozduljak, hogy hihetetlen. El is blicceltem pár dolgot, szégyellem is magam. Most így itthonról egy jó húsleves után már kevésbé tűnik gyilkosnak, de ott, amikor kijöttem a teremből és leültem a földre, legszívesebben ott éjszakáztam volna. Meg most is annyira fáradt vagyok és ragadnak le a szemeim, mintha egy 12 órás lyukasóra nélküli, melóval kezdődő napon lennék túl. Azt hiszem, most szerdánál előbb nem merészkedem arrafelé, mert kinyiffanok. Szerdán úgysincs semmim [vagyis van, de azok az órák.... hát na], szóval akkor majd jó lesz. Bvá de kivagyok.

Hogy egy kis pozitivitás is legyen itt, pénteken megérkezett a szép rózsaszín jogosítványom, az okmányiroda kárpótolt a két és fél órás várakozásért azzal, hogy pont egy hét alatt elkészült és kipostázták. Tegnap fel is avattam a kis plasztikkártyát, bár nem teljesen önszántamból, hanem anyu unszolására. Elmentünk tankolni meg a Tescoba [mondtam én, Tesco-járat leszek...] és mindenki életben maradt és nem mentem neki senkinek. Egy necces szitu volt, amikor lefulladtam lejtőn felfelé, és mivel nem nagyon tanították meg a kézifékes indulást, ezért a mögöttem álló autós valószínűleg szívrohamok sorozatát élte át. Ellenben a T betű kiragasztása jó ötletnek bizonyult, mert nem dudáltak le meg ilyesmi, ha tötyörögtem, akkor megelőztek és minden rendben volt. A Tesco-parkolóban tisztes távolságra álltam meg a többi autótól, nem kockáztatok, ha nem muszáj...

Téli punnyadás és a Nagy Terv

Beütött a szokásos februári hiszti. Amikor már nagyon régóta állandóan hideg van, sötét van reggel is, este is. Plusz kontrasztként fájdítja a szívemet, hogy szombaton már hét fok volt és napsütés, és most megint visszajött ez a pocsék idő. Igazán lehetne már nyár. De legalább tavasz. Annyira nem történik semmi, hogy az már hihetetlen. Telnek a percek, órák, napok, hetek, már majdnem két hónap az évből, és semmi. Minden perc, óra, nap, hét, hónap ugyanolyan, mint az előző. Most is az egész hétvégét végigpunnyadtam, nem mozdultam ki sehova, pedig lett volna program, túl sok is, de az egyre, ami végül meg lett tartva, nem mentem el, mert sikerült benyalnom egy kis náthát is, és nem mertem bekockáztatni, hogy utána megint egy hónapig beteg legyek. A legrosszabb, hogy végig szemezgettem a könyvekkel és a házikkal, hogy na, leülök és csinálok valami hasznosat, de nem... annyira futotta, hogy benyomjam a Californication következő, majd következő, majd következő részét... Aztán sajnos elfogytak a részek. [jut eszembe ma jött ki az új rész!]

Szóval ez a jellemző tendencia most. Ez tipikus ilyen téli nyavalya, amiben az az egyetlen jó, hogy mivel vágysz a nyárra, elkezdesz ezer dolgot tervezni, hogy hú ha itt lesz a nyár és vége a vizsgáknak, akkor mi mindent fogsz majd csinálni [más kérdés, hogy végül mennyit fogsz tényleg megcsinálni mindebből...]. Jelenleg ezek a tervek: levizsgázni minél hamarabb mindenből, megcsinálni megint a 30 napos kihívást május-június környékén, július elején VOLT [már megvan a bérlet, szóval ez meg fog valósulni mindenképp és már csak 134 nap ááá], és még lehet, hogy Soundra is elnézek július közepén. És most megfogalmazódott bennem még egy terv, ami minden tekintetben csodálatos élmény lenne, mert két kedvenc dolgot foglalna magába: utazás és jóga. Legszívesebben már most nekilátnék, de hát ugye az egyetem meg minden... Szóval a terv röviden: körbebikramozni Európát. Fogni magam, venni egy InterRail korlátlan havi bérletet és körbejárni Európa Bikram stúdióit, jógázni olaszul, franciául, németül, hollandul, lengyelül és még más nyelveken [nohát, jut eszembe, ez még egy általam imádott dolgot foglalna bele a programba!], közben végigsétálni egy-egy városon, éjszakázni vonaton vagy valami olcsó diákszállóban, esetleg valaki kanapéján CouchSurfingen keresztül, majd menni is tovább a következő helyre. Imádnám minden percét az egésznek, a gyilkoló fáradtsággal együtt. És utána hazajönnék és akkor teljes joggal mondhatnám, hogy igen, ebben a hónapban történt valami, és egyik perc se volt olyan, mint a másik.

Mert mikor csinálnék ilyeneket, ha nem most...?

Amikor a levegőre támaszkodsz

Van az a viszonylag elcsépelt mondás, hogy mindegy, mennyire vagy jó valamiből, mindig lesz valaki, aki jobb benne. Depresszív, nemde? Be kell vallanom, hogy nekem nagyon sokszor eszembe jut, legyen szó akár tudásról, akár képességről, bármiről, és határozottan nincs rám jó hatással. Előjön az irigység, ami végül is nem véletlenül a hét főbűn egyike, és közben az cseng, ha halkan is, de elég hallhatóan a füledbe, hogy igazából hiába töröd magad, mert valaki úgyis jobb lesz mindig, semmi értelme az egésznek. Vannak ilyen nihilista pillanatok. És akkor igazából jó csak úgy ülni, a semmibe meredni, sajnálni és utálni önmagad, vagy csak szimplán szarni az egész közepébe. Az ilyen állapotokból nehéz kikecmeregni, ha mázlid van, valaki pont jön és kihúz belőle, bár ez nem mindig jön be, és akkor csak lebegsz tovább a semmiben, de hát valamit mégis tenni kell. Hasonló, mint amikor sokat vagy otthon, eleinte még dohogsz, hogy el akarsz menni valahova, de nincs program, aztán beposhadsz, és ha van is program, nem akarsz elmenni, mert jól megvagy otthon is egy bögre teával meg egy sorozattal. És akkor nincs más hátra, mint megfogni a saját kezed, elküldeni a fizika törvényeit a fenébe és a saját kezednél fogva felhúzni magad. Azt mondtam volna még egy-két éve, hogy ez nem lehetséges, meg hát engem nyugodtan lehet pro-tudomány jelzővel illetni, mert viszonylag földhözragadt vagyok, de mégis amikor végignyomsz egy gyakorlatot és úgy érzed, hogy kész, véged, és igazából örülsz, hogy megcsináltad, de aztán eszedbe jut, hogy még ki is kell jönni belőle... és kötelezően ajánlott úgy, ahogy belementél, és nem összeesni, mint egy piskóta, mert a) sérülés, sérülés és sérülés, b) a kiút is a gyakorlat része. És akkor megszorítod a saját kezed és felhúzod magad. És ez tényleg így működik. Nyilván a tudományos magyarázat igazából olyasmi, hogy megfeszíted és akkor az izom meg a minden egyéb meg mittudomén, de mégis, saját magadat húzod fel. A levegő meg segít, ezt ma tapasztaltam lábujjhegyállásnál, amikor mindkét kezem a levegőben volt, tőlem nem várt egyensúlyérzékkel csak álltam mozdulatlanul, aztán várakozásnak megfelelően elkezdtem elveszteni az egyensúlyomat és éreztem, hogy dőlök jobbra. Dőltem, de a kezem nem érte el a földet. Úgy 10 centivel fölötte megállt, és mintha a földről nyomtam volna vissza magam, egyenesbe jöttem. Életem legjobb egyenesbe jövése volt.

Nyilván van fizikai magyarázata. De nem érdekel :)

Forgalmi vizsga 3. - a tragikomédia befejező felvonása

Eljött a harmadik alkalom is, egyszer voltam csak a két vizsga között vezetni tegnapelőtt, tegnap is mentem volna, de mondta az oktató, hogy igazából felesleges. Ma vizsga előtt volt egy kis kavarás, mert úgy volt, hogy 11-re megyek még egy-két parkolásra, így a 11-kor végződő összehasonlító civilizációtörténet előadásomról [ami egyébként király!] leléptem 10-kor, de amikor álltam a trolira várva, hívott az oktató, hogy délre menjek, és hogy már hívott, csak ki voltam kapcsolva. Mondom öö nem voltam kikapcsolva, aztán rájöttem, hogy az imádott E épület előadóiban nulla térerő van, szóval király. Visszamentem előadásra, amiről így csak 20 percet hiányoztam és pont lemaradtam a latin-amerikai függetlenségi háborúkról :( Aztán a tanpálya felé menet a trolin feltűnt, hogy milyen vakítóan napos idő van, pont, mint abban a pár hónapban január kivételével, amikor tanultam vezetni. Ja, csak akkor volt nálam napszemüveg, most természetesen nem volt, szóval úgy néztem végig, mint egy grimaszoló ázsiai kislány... Aztán a vizsga. A vizsgabiztossal mázlim volt most, bár volt szerencsém találkozni az első vizsgabiztosommal is, a drága bajszos bácsival, egyem a zúzáját. Volt egy-két bénázásom, igazából szerintem sokkal jobb vezetést is produkáltam már. Mindegy, a lényeg, hogy megvan, úgyis extra óvatosan fogok vezetni a KRESZ mellett a gyakorlati szabályok szerint, miszerint például "annak van elsőbbsége, akinek megadják". Jövő hét csütörtökön megyek elsősegélyre, remélhetőleg sikeres kimenetellel és akkor végre sikerül lezárni ezt a fél éve húzódó projektet. Gyanítom, hogy itthon én leszek a Tesco-járat, mert az itt van közel és igazából csak egyenesen kell menni főúton, szóval viszonylag egyszerű útvonal. Bevásárolni viszont sajnos utálok.

És szerintem ma este ünneplésképp bemegyek egy jó péntek esti 8-as Andy-órára :3

Nohát.

Második első nap az iskolában

Eltekintve attól, hogy minden kitalált emberi, női és hallgatói jogomat sérti az e heti iskolakezdés, egészen jó volt ma bemenni. Ez pláne ellentétes a szeptemberi hangulatommal, amikor is előre utáltam az egészet, már akkor abba akartam hagyni, mielőtt elkezdtem volna, szóval semmiképp se álltam a dologhoz pozitívan [mint a vizsgabiztos hozzám az első forgalmimon]. Aztán elkezdődött, egészen jó volt, persze nem minden tárgy és minden ember, dehát csodát ugye ne várjunk. Igazából visszagondolva a vizsgaidőszakban, főleg az elején kezdtem megszeretni, amikor azokból a tárgyakból vizsgáztam, amik a legjobban mentek és/vagy amiket a legjobban szerettem. Mindennek eredményeként elhatároztam, hogy az idei tárgyaimhoz is pozitívan állok, és mindig általában bemegyek az órákra. Ez alól kivételt fog képezni a szerda esti dupla filozófia előadás, mert... szerda este fél 5-től fél 8-ig teljesen a nem kategória. Még nem tudom, hogy ez vagy a péntek reggeli előadás a rosszabb, bár jó eséllyel indul mindkettő szentségtörés kategóriában.

Hosszas tervezgetés és stratégiázás után úgy raktam össze az órarendemet, hogy bármelyik napba belerakható legyen a jóga, így kigáncsolva magamat és elvéve magamtól a lehetőséget, hogy ez legyen a kifogásom, a többi kifogás elhárításán meg még dolgozom. Ilyen például ez a hétfői nap, szabad a délelőttöm, egy 9-es jóga olyan gyönyörűen illeszkedik bele, hogy az már természetfeletti, pont beérnék kényelmes tempóban a csodálatos közjog előadásomra, ami ma rettenetesen lassú volt, de azért betűzdel egy-két poént a bácsi, meg azért mégiscsak alapműveltségnek tekinthető, egyszóval nem túlélhetetlen, de ez a mondat már olyan hosszú, hogy elfelejtettem az elejét. Ja a kifogás, igen, az lesz a kifogás, hogy dehát 6-ig órám van és hulla lennék addig. De majd valahogy ez ellen is kifejlesztek valami védekezési technikát.

Ja és végre komolyan veszem a franciát és nem várom el tőle, hogy magától rám ragadjon, mint mondjuk az olasz vagy az angol, mert ez francia, vagyis teljesen logikátlan és szeszélyes és még a kivételek között is kivételekkel teli.

Péntek esti szánalomóra

Miután a szerdai apokaliptikus óra óta igazából mást se csináltam, mint aludtam megállás nélkül, vagy alternatívaként punnyadtam két alvás között, ma rászóltam magamra és bementem az este 8-asra Andyhez.

Péntek este nagyon vicces élmény bemenni jógázni. Odafelé menet fél 8 körül a város kezd feléledni, mindenki egy üveg valamivel a kezében megy valamerre, majd amikor 10-kor megyek haza, akkor meg már sok a vidám ember, aki egyik kocsmából tart a másikba, esetleg valami szórakozóhelyre. Ezzel ellentétben mi  meg jógázni megyünk. Andyvel már az elején jót röhögtünk magunkon, hogy hát igen, a jelenlevőknek nincs jobb dolguk péntek este, mint bemenni izzadni egy jót. Aztán befutott Viki is, egymás mellett nyomtuk végig az órát, az elején meg pár perc erejéig jót röhögve szánakoztunk saját magunkon, hogy péntek este 8-kor itt vagyunk... de az óra eszméletlen király volt, szóval mindenképpen megérte. Tudtam én, hogy egy Andy-óra kell nekem a visszatéréshez! Emlékezvén a szerdai esetre, ma jó korán ettem, talán túl korán is, már odafelé kezdtem megéhezni... De szerencsére nem volt gond, a kijelző néha egészen 42 fokot mutatott, de mégse éreztem melegnek, olyan pont kellemes volt. Úgy tűnik, átálltam valami trópusi üzemmódra. Az utóbbi két napban az idő is egészen tavaszias lett, már amennyit láttam belőle két alvás között, de mindenképpen jobb kedvre derített. Szóval végre jó a hangulat, már az is kevésbé depresszív, hogy hétfőn suli van [ellentétben minden más egyetemmel].

Már csak a pénteki forgalmin kéne túllenni, pozitív eredménnyel, és akkor befejezném a rinyálást...

[vagy nem.]