A tribute to Leuven

Exactly a year ago today I was sitting in my kot in Leuven and thinking to myself:

"Really? Is this it?"

I had been looking forward to Erasmus since the moment I got to know about it, maybe sometime at the beginning of high school or even earlier, I don't remember, but I knew at once that I would definitely do it.

And on February 3, 2014 the big moment arrived, after months and years of eager anticipation. I was alone in the whole house, it was freezing cold, I was sitting in my coat, fully dressed, the internet was not working, there was no hot water in my sink, no food in my fridge, I was exhausted from the travel and to be honest, at that moment, I hated everything. I knew it was just the beginning, but nothing was working and I was really irritated.

Then the orientation days started, I managed to make the heater work normally [this was a long process...] and I bought the basic things to get started with my Belgian life. I started to meet people, always asking the same three basic info - name, nationality and studies -, of which I usually could only remember the nationality and felt really embarrassed when I couldn't remember someone's name after talking with them for an hour. 

Things didn't improve at once. After a few days I got ill like almost every Erasmus student, the weather was horrible, the rain caught me every time I left the house, I had to do all the paperwork and I often wondered why I had been waiting for this for years.

The days passed. Friendships formed suddenly and inexplicably between very different people from very different backgrounds. We went out even when we were ill and tired, getting even more ill most of the time.

Life became surreal. Nights became days, days became nights, and everything started to happen very fast. If I think about March, I don't really have separate great memories, but only one big memory of the whole month as being unrealistically amazing. It was a feeling I [and many others] had never had before and for my part I haven't had that since. There were similar ones, but never like that. I walked on clouds and I sank in quicksand, all this changing from one second to the next.

And yes, there were still problems sometimes, for example when water started to drip from my ceiling, but I just put a bucket under it, texted the guy who was fixing these things and it was done. We soon realised that these problems don't really matter; they all get sorted out sooner or later. You just need a bucket to put under the hole and empty it when it's full. 

It wasn't that crazy an Erasmus. I did things and made mistakes I'm not proud of, but I would probably do those again if I could start from the beginning. I walked home sometimes smiling, sometimes crying, sometimes laughing, sometimes disappointed. I woke up in the morning, thinking of the night before and sometimes I started laughing and sometimes I hated myself and wanted to stop the whole thing and go home. 

And just when it was all getting very out of the world and ecstatic, April came with the Easter break. I really didn't want to go home. I knew I would be back in 11 days but it seemed like an eternity then. After the break I had to admit it was good to go home for a bit, to calm down, have some normal food made by my mum, think about the first two and a half months with all its absurdity and last but not least, to have some yoga. I only realised how I missed it when I went to class, right after arriving home.

And then it restarted! We had two and a half months more to enjoy. Of course, we knew it would be different with the exams, but the second half of April and the first half of May were just like March. Then exams started and some people disappeared for a month, others I only met at the library but still, there were the breaks, the lunches we had together.

It all ended very suddenly. One minute we were all buried in the exams, in the next, people started packing. Goodbyes full of tears [well at least on my part], last going-outs, last Oude Markt, last world cup match, last days... everything became the last. 

And on that last day of Leuven I bought the tickets to Barcelona, so I knew I would see the most important people again in 10 days but saying  goodbye on Oude Markt or at my kot to our life in Leuven was excruciating. I couldn't believe it was over, 5 months are supposed to be longer! And suddenly, I was home again.

Before Erasmus, a friend of mine told me that once you have lived abroad, you never really feel at home anywhere anymore. I had also heard all those horror stories about post-Erasmus depression, but I'd never thought it would be so strong.

August was torture. I had nothing to do, so all I did was think about Leuven and look at the photos and videos over and over again and wished to go back, to relive every moment, even the shitty ones. I wanted to be back in my kot I hated so much at the beginning and got to love so much at the end and where I spent so much time playbacking Queen songs into the broomstick while cleaning. I missed the people, the endless Pangaea afternoons, the Albatros parties, the world cup matches on Oude Markt, the Belgian fries with joppie sauce, the walks from the station after exhausting trips. I couldn't listen to songs I loved in Leuven because they brought back all the memories without taking me back to Leuven. I felt an irrational anger toward people who seemed to be perfectly fine after arriving home. And I felt guilty for not being happy to be with my family and friends. I felt guilty for always thinking "they don't understand this and they can't understand this". I got used to those people in Leuven and I was ripped away from them too suddenly. As simple things as our everyday jokes popped up in my head all the time, only to realise that I'm not with the people who could appreciate them. Because of the lack of anything regular, my normal daily routine ceased to exist and I spent many sleepless nights with bitter tears in self-tormenting nostalgia.

In the meantime people started to disappear. Of course, I didn't expect to have everyone for the rest of my life. I met some people I will never forget; some people I got to know too late but who are still part of my daily or weekly life; some that played only a small part but will stay in my memory forever; some I don't really talk to but with whom I know I could talk for hours if we met in person. There are people I thought would stay with me longer but who slowly faded. The ones who sometimes come back like a flash and then disappear again, only to reappear once more in a random and happy moment.

With September I had to go back to normal life. University, internship, normal wake-sleep cycle. Life had to go on and it did. Occasionally I sank back into nostalgia for a few days or an evening, sometimes triggered by talking to someone from Leuven. But it slowly started to get better. I started to go to yoga regularly again which was an enormous help to process everything in my head. I had no time for feeling sorry for myself and I didn’t want to have either.

Now I have finished the exam period, I’m about to start the next and last semester. I have no idea about the near and far future but I have a job I love, a bit like Erasmus with all the international people.

But exactly a year ago I knew I was going to have the best year of my life so far and I did. And what I really miss at this moment is that exact feeling. I would go back a year in time, sit here with all my packed luggage, set my alarm clock to 3:45am to catch the 6am plane and go to sleep with an indescribable feeling, a mixture of excitement, anxiety and anticipation. I want to meet the same people again, to hear the same jokes again, to go to the same places again, maybe sometimes choosing differently and trying those what ifs I’ve been thinking about, to see how it would change things. To relive every single moment, however bad or good they were.

Now, after one year, a very fast one year, it all seems like a distant but wonderful dream that lasted for 5 months and it seems like years and years have passed since then, but that dream was our reality.

And it makes me happy to see that Leuven people are still in touch, for random nostalgic moments and posts, for Skype language lessons, for occasional meet-ups wherever and whenever possible. And I’m also about to meet some of those important people this and next week. And hopefully many others in the near and distant future, because I couldn't forget you, even if I wanted to.

Thank you for everything, Leuven people.

Az ésszel jógázás művészete

Mostanában páran lelassultak így a 30 nap felénél, ki sérülés, ki fáradtság, ki mindkettő miatt. Ez velem is így van most, a múltkori minden simán menős óra után beálltak az izmaim, főleg a comb meg az alsó hát [az erősen megtolt paschimottanasana és hátrahajlás eredményeként]. Igazából nem is fáj meg nem izomlázas, órán kívül teljesen jól megvagyok, viszont óra közben egyszerűen használhatatlanok. Szóval most visszavettem, ami nem könnyű feladat.

Rám nagyon jellemző - és merem feltételezni, hogy a legtöbb emberre úgyszintén -, hogy ha eljutok egy gyakorlatban egy bizonyos szintre, akkor utána nem akarom annál lejjebb adni. Az válik a minimummá, amit tudom, hogy teljesíteni tudok, amit teljesíteni akarok és amit felül akarok múlni. És sajnos ez a felfogás eredményezi a leggyakoribb sérüléseket. Tegnap, 12 órával ezelőtt ment, akkor ma is fog. Hát nem. Egyrészt egy-egy megtolt gyakorlat/óra után nagyon be tudnak állni az izmok sérülés nélkül is, jöhet az izomláz és nem fognak másnap annyira engedni. Másrészt, mint ahogy gyakran említettem már, minden nap más: napszak, kedv, szellemi és testi állapot és még rengeteg más befolyásolja, hogy aznap mi meddig megy. Lehet, hogy az, ami tegnap tökéletesen ment, ma egyáltalán nem fog menni, viszont helyette minden más tök jól megy.

És mégis benne van az emberben a csakazértis, a na most jól megtolom, hiszen tegnap is úgy sikerült. Rossz esetben [mint az enyémben és szerintem a legtöbb emberében] mindenki a saját hibájából fog tanulni, miután meghúzza valamijét. Jó esetben az embernek van annyi testtudata, hogy érzi, hogy aznap mi a határ.

Régebben gyakrabban, most már szerencsére egyre ritkábban fordul elő velem, hogy ilyenek miatt lesérülök, inkább véletlenek miatt szokott meghúzódni valamim - rossz fogás, nem megfeszített izom, kibillenés -, amik bármilyen sportban bármikor benne vannak. Az alábbi dolgokat szoktam magamnak gyakran mantrázni:

• Nem verseny. Nem kell bizonyítanod senkinek, hogy meg tudod csinálni azt a gyakorlatot és nem kell túllőni a szomszédon.
• Figyelj a tested jelzéseire. Érzeni fogod, hogy mi a különbség a jó hatású nyújtás és a meghúzás között. Ha csak nyúlik, csináld. Ha szúr, fájdalmasan feszít vagy bármilyen nem "kellemes fájdalmat" érzel, hagyd abba, még ha általában megy is gond nélkül. Lehet, hogy csak rosszul mentél bele, de az is lehet, hogy ez nem az a nap. Ma ez van, fogadd el.
• Figyelj az oktatóra. Nem dísznek meg háttérzajnak van ott. Ha azt mondja, hogy előbb feszítsd meg és csak utána kezdd el a gyakorlatot, akkor az általában a sérülés elkerülése miatt van.
• Ne jógázz ész nélkül. Főleg ne olyan napon, amikor fáradt vagy, izomlázad vagy sérülésed van. Ne tolj meg mindent lendületből, indulatból, haragból, pláne rossz testtartásban. Ne menj át automata robotgépbe. Azért vagy benn 90 percig, hogy magadra figyelj. Állítsd le magad és a bizonyítási vágyat.
• Ne csinálj egy-egy gyakorlatból presztízskérdést. Hiába a kedvenc gyakorlatod és megy mindig maximumon és imádod és dicsér meg mindig az oktató érte, ha ma nem, hát nem. Nem leszel senki szemében kevesebb, ha ma nem csinálod meg. Amit egyszer megcsináltál, az már benned van: lehet, hogy már holnap újra sikerül, lehet, hogy csak két év múlva.
• Tanulj meg visszamenni a kezdőpózokba. Végigcsinálni egy egész órát teljesen 'alapszinten' nem ciki. Ha úgy érzed - akár 30 napos alatt, akár anélkül -, hogy alig bírod megemelni a kezedet a fáradtságtól, csinálj mindent úgy, mintha az első órádon lennél: lassan, óvatosan, csak az első lépésekig. Nem kell mindig végigmenni a fej-térden, nem kell mindig a maximumodra tolni mindent. Lehet, hogy végigtartani fél vagy egy percen keresztül a fej-térd első lépését annyira nehéz lesz, mint anno kezdőként. Akkor is továbbmentél, sok idő után; most is tovább fogsz, valószínűleg sokkal kevesebb idő után.
• Ezzel együtt próbálj ne végigszaunázni/savasanazni ilyen órákat. Ha több nem megy, vedd fel csak a kezdőpózt vagy emeld csak egy milliméterre, de ne alibizd el.
• Ne csinálj bolhából elefántot :) Ha úgy érzed, hogy ma valami nem jó a combhajlítódban, attól még ne hagyd ki az összes hátizmos gyakorlatot. Állógyakorlatoknál vigyázz rá, a kobrát viszont semmi okod ellazsálni. Ilyenkor nekem még jobban is szoktak menni a "megcsinálható" gyakorlatok.
• Ne felejtsd el élvezni. Nyilván 30 naposnál nem lehet csak úgy nem menni, de egyébként ha úgy érzed, hogy ma nagyon nem kívánja egyetlen porcikád se a meleget, a mozgást, nem érzed jól magad, akkor maradj otthon, olvass valamit vagy nézz meg egy filmet vagy gyűjts bélyeget vagy akármi, ami jólesik. Viszont ha úgy érzed, hogy szükséged van rá, még ha nincs is kedved kimozdulni [főleg egy hosszabb kihagyás után], akkor érdemes erőt venni magadon, bemenni és lenyomni. Lehet, hogy nem lesz kicsattanó óra, de valami oka volt, hogy úgy érezted, hogy szükséged van rá - ha csak a 90 perc gondolatmentesség is ez a valami.

Ezekből sokat saját magamnak is nehéz [volt] betartanom, de például a tegnapi órát tényleg a nagyon minimumon csináltam végig, hátrahajlás, fej-térd tartás, tevepóz megtolása nélkül. És örülök, hogy így tettem, mert ma már sokkal jobban éreztem magam, még ha nagyon messze voltam is a saját maximumomtól.

Holnap pótolok egy napi ászanát a mostani helyett, mert csak összecsapnám szegény sasállást, pedig nem érdemli meg szegény. Addig itt egy kis előzetes hozzá:

Napi ászana: széktartás

Kihívás: Jupííííííí, nagyon-nagyon-nagyon szuper, teljesen szuper minden, ijesztően csodálatos. Ma először láttam meg tevepózban a lábujjamat és a végén is sikerült homlokkal érinteni paschimottanasanában, ami eddig a 4 év alatt egyszer sikerült magamtól, valamikor 2-3 éve, még fénykoromban :P Nem hivatalosan ma volt a 15. nap, egyébként meg a 12., szóval remélem, hogy a végéig kitart a lendület! Tegnap életem legviccesebb jógaóráját éltem át, majd egyszer elmesélem összegyűjtve a többi vicces sztorival, de ez eddig mindent vitt.

És akkor a napi:

============================================

FONTOS: Én sem csinálom tökéletesen a gyakorlatokat, oktató sem vagyok, saját tapasztalataimat írom le! Ennek a tudatában olvasd :)

A gyakorlatok összes jótékony hatását elolvashatod a itt a Bikram Yoga Szentmihány és a itt a Bikram Jóga Központ oldalán.

3. Utkatasana- Széktartás

Miért jó?

Bitang combizmok, talpizmok, főleg a második résznél [enyémhez hasonló gágogó lúdtalpra remek], karizmok, hátizom: egyszóval újabb aduász, ami mindent megdolgoztat.

Miért nehéz?

Hacsak nem űztél/űzöl olyan sportot, ami nagyon erős combizmokat igényel, akkor jó eséllyel rohadtul fog égni a combod ettől. Nekem még most is ég, mert még mindig javítgatok a tartáson, ami egyre jobban dolgoztatja a combokat és néha már nyüszíteni tudnék a gyakorlat végén, főleg, amikor az oktató még elvan valakivel és elfelejti kimondani a varázsszót ["csere"] és úgy érzem, hogy felrobban a combom. Sok combos gyakorlat van, de szerintem ez a legdurvább.

A második, lábujjhegyes résznél még egyensúlyozni is kell meg magasan tartani a sarkat, mindezt teljesen egyenes háttal és nem hátratolt derékkal/fenékkel.

Tipp: 

Homorítás az első résznél és testsúly a sarkon! Nekem ez nagyon sokáig kimaradt, jó esetben egyenes maradt a hátam, de homorítás az sokáig nem volt meg. A sarkon testsúlytól meg még jobban fog égni a combod. Igen, tudom, jófej vagyok, szívesen. És próbáld meg tényleg minél jobban elemelni a sarkad, aztán szép lassan a kislábujjad. Tényleg meg lehet csinálni.

Tipp kezdőknek:

Úgy tűnhet, hogy itt is a minél mélyebbre a cél, de még a harmadik, lemenős résznél se szabad a sarkadra ülni. Inkább maradj feljebb, dolgoztatni fog az úgy is rendesen. Mivel ennél se látod magad oldalról és nehéz belőni, hol a vízszintes, érdemes órán kívül megnézni oldalról, hogy meddig kell lemenni, mert legtöbben mélyebbre megyünk, mint kéne. És rögtön az elejétől figyelj a karokra. Mivel combot sokkal jobban dolgoztat, hajlamos az ember megfeledkezni a karokról, még úgy is, hogy mindkettő a látókörödben van. Feszítsd meg az elején és tartsd is ott, egy idő után rutinná válik.

Hétköznapi felhasználás:  

Undorító nyilvános vécé, aminek a falához sincs gusztusod hozzáérni, hogy kitámaszd magad? Sőt még két sör is van benned? Hálás leszel ennek a gyakorlatnak. És ezt úgy tűnik, nem csak én gondolom így, mert képkeresés közben ezt találtam:

Gyorsjelentés és napi ászaná(k)

A kihívásról: hivatalosan 10. nap, nem hivatalosan a 13. [még mindig nem sikerült elfogadtatni a plusz 3 napomat, de nem adom fel! bár szerintem lassan kivágnak a rinya miatt]. És nagyon-nagyon jól vagyok, kívül-belül, jól érzem magam a bőrömben, fáradtság sincs még órán, pedig reggeli órákra járok, amikor csak tudok [hogy utána degeszre tudjam zabálni magam, jupíí]. Viszont 10 méter futás a busz után és olyan érzés, mintha leszakadnának a lábaim. Ez a 2 hét mondjuk laza volt minden egyéb szempontjából, a következő 2-3 már neccesebb lesz. 

A napi posztolásba megint belebuktam, de mostantól igyekszem, tényleg. Mivel már így is el vagyok csúszva [úgy terveztem eredetileg, hogy a 30 napba pont jól belefér a 26 gyakorlat], ezért néha több lesz. Néha meg megint eltűnök napokra, mert <kifogás>, <kifogás> és <kifogás>. Na de legalább most!

============================================

FONTOS: Én sem csinálom tökéletesen a gyakorlatokat, oktató sem vagyok, saját tapasztalataimat írom le! Ennek a tudatában olvasd :)

A gyakorlatok összes jótékony hatását elolvashatod a itt a Bikram Yoga Szentmihány és a itt a Bikram Jóga Központ oldalán.

1. Pranayama mélylégzés

Miért jó?

Általában már a légzőgyakorlat közben érzem, hogy aznap mennyire lesz durva az óra, mennyire engednek az ízületeim, mennyire bírom a meleget, mennyire vagyok fáradt és/vagy álmos [amikor minden belégzés helyett ásítok, akkor nagyon], mennyire esik ez ma jól. Persze ez változhat óra közben, de általában jó kiindulási pont. Meg azt felmérni is jó, hogy mennyire van meleg a teremben: ha már a légzőgyakorlat közben folyik rajtad az izzadság, akkor sok sikert a túléléshez. Mindenesetre tényleg felkészít és bemelegít az órára, lenyugtat.

Miért nehéz?

Hiszen csak egy légzőgyakorlat, lélegezni meg mindenki tud. Ehhez képest itt nagyon sok dologra kell egyszerre odafigyelni, a légzésre és  amellett is. Eleve hosszan és hangosan lélegezni nem könnyű, én most se tudok általában 6 másodpercen keresztül hangosan belélegezni, kifelé már megy. Az elején szerintem a kezdő hossz olyan 3 másodperc volt, teljesen hang nélkül és már attól beszédültem, mint az állat. Főleg reggeli órán eléggé durva tud lenni, amikor még mindenki úgy áll, mint a cövek, a fejed nem hajlik hátra, a vállaid mintha vasból lennének, én néha még félálomban szoktam dülöngélni jobbra-balra. És az ásítás, mint örök ellenségem ugye.

Emellé jön még, hogy figyelni kell minden másra: 

- hogy a combod és a feneked meg legyen feszítve - én még egy csomószor most is kilazítom közben és fel se tűnik, amíg nem látom a tükörben

- hogy a hasadat is húzd be és tartsd stabilan az egész medencét

- hogy ne menjen a könyök a váll alá belégzés elején

- hogy ne menjen a könyök a váll fölé kilégzés végén - ezt elég nehéz magadnak csekkolni hátradöntött fejjel, de egy idő után ráérzel, főleg ha kijavít az oktató és/vagy otthon csekkolod oldalra nézve, hogy hol kéne lennie

- hogy az ujjaid maradjanak összekulcsolva... igen, az összes

- hogy közben ne dőlj előre-hátra [meg mondjuk oldalra se]

A másik, hogy ennél is pont úgy megvan a ma-megy-holnap-nem-megy effektus, mint az összes többinél. Néha egyszerűen nem tágul a tüdőm és mindenki még vígan ki-be lélegez, amikor én már csak állok és várom, hogy na meddig kell még tartanom. Vagy csak időben az egész légzőgyakorlat tűnik végtelennek, mintha már 15 percre csak ez menne. Nopara, holnap jobb lesz :)

Tipp:

Óra előtt kicsit tologasd meg lefelé az ujjaidat összekulcsolva vagy egyesével bemelegítésként, mert különben nagyon tud húzni és fájni. Nemcsak belül, hanem még a bőröd is. 

Tipp kezdőknek: 

Első pár alkalommal baromi hosszúnak és feleslegesnek tűnhet ez a 2x10 légzés, de ne utáld meg nagyon. És amikor az oktató azt mondja a legelején, hogy 'csak nézd, ne csináld, megmutatom', akkor tényleg ne csináld, csak nézd :D Esküszöm, ezt valahogy mindenki félreérti és csinálni kezdi [valószínűleg hajdanán én is csinálni kezdtem, csak az ilyen emlékeket nagyon hatékonyan szűri az agyam :P].

Hétköznapi felhasználás:

A nyugodt, mély és lassú légzés nagyon sok szituációban jól jöhet. Én néha este csinálok belőle párat alvás előtt, amikor túlságosan pörgök, mert engem lenyugtat.

____________________________________________

2. Ardha-Chandrasana és Pada-Hastasana - Félholdállás és gólyaállás

Ez igazából két [sőt, majdnem három] külön gyakorlat, de így vannak egymás után. Az első része a félholdállás [felső két két] először jobbra, majd balra, majd hátra. Ezek után jön a gólyaállás, előre [lenti kép].

Miért jó?

Félhold oldalra: Annnnnnnnyira jól kiropogtat, de tényleg. Jól megnyújtja az oldaladat, csodálatos érzés. Mivel erősen nyújtózkodni kell végig, nekem a gyomromat is kihúzza és megbüfiztet :D

Félhold hátra: Nem árulok el túl nagy titkot, ha azt mondom, hogy ez a kedvenc gyakorlatom [a fenti kép az idei halloweeni jógaórán készült az Astoriában]. Imádom, tényleg. Közben pedig ennél félek a legjobban, hogy elvesztem az egyensúlyomat, kibillenek, lesérülök, eltörik a gerincem és/vagy meghalok. Erre még visszatérek a Miért nehéz? részben.

Gólyaállás: Négy év alatt nem sikerült megfejtenem, hogy ez miért gólyaállás... A félhold oké, de ez... mindegy. Hátrahajlítás után nagyon jólesik és jól megnyújtja a lábizmokat.

Miért nehéz?

Félhold oldalra: Egy percig tart az első sorozat. Egy perc. Nem tűnik hosszúnak, pedig nagyon is az. Intenzív gyakorlat, itt is feszíteni kell mindent és még nyújtózni is, miközben oldalról egy síkban maradni és nem tolni ki előre-hátra ezt-azt. A hajlítás mellett ellenkező irányba tolni a csípőt se semmi, mindezt anélkül, hogy eldőlnél. Én régen mindig beleugrottam ebbe a gyakorlatba és kb. 10 másodperc után már kivoltam [és akkor jó esetben még nem húztam meg az oldalamat...]. Viszont végig látod magad a tükörben, szóval korrigálni nagyon jól lehet az oktatóra is figyelve. Mostanában nagyon visszaveszek ebből a gyakorlatból és csak a második sorozat legvégén megyek le a maximumra.

Félhold hátra: Hát viszonylag ránézésre látszik, hogy ez miért nehéz. Én nagyon, nagyon, nagyon sokáig szinte teljesen egyenesen álltam magastartásban, hátradobott fejjel, és azon gondolkodtam, hogy ezt mégis melyik hülye és miért találta ki. Aztán egyszer valami öngyilkos pillanatomban hátraengedtem magam és meglepődtem, hogy jé, ezt így kell. Ez még nem az út vége volt, ugyanis egy idő után rájöttem, hogy nem jól csinálom, mert nem feszítettem rá fenékből és nem a sarkamon volt a testsúly és emiatt állandóan fájt a derekam, mert abból tartottam magam. Mikor ezt sikerült szép lassan kijavítani, egyre mélyebbre és mélyebbre mentem és felvetődött az a probléma, hogy ebből ki is kell valahogy jönni. Lendületből nem lehet, mert egyrészt nemigen van honnan lendületet venni, másrészt borzasztóan veszélyes, szóval ilyet tényleg soha senki. Ugyancsak nem jó megoldás, hogy kiengeded a derekad és abból emelkedsz fel. Megvolt ez az időszakom is, tényleg nagyon rossz. A helyes megoldás: szép lassan, megtartva a nyújtózkodást, visszafelé ugyanúgy, mint lefelé. Itt igazából saját magadban kell megbíznod és tudnod, hogy meddig tudod leengedni magad annyira, hogy magában a gyakorlatban meg tudj maradni és még ki is tudj belőle jönni. Jó esetben csak a legvégén fogod elveszteni az egyensúlyodat és előrelépni kicsit, ahogy felérsz, mert még szédülsz is. Én egyszer billentem ki belőle oldalra még egy-két éve, nem emlékszem pontosan, de nagyon megijedtem. Szerencsére komoly sérülés nélkül megúsztam, kicsit meghúztam az egyik oldalamat, ahogy kijöttem ugye oldalra, de soha többé nem akarom átélni, szóval tényleg ezzel nagyon óvatosan.

Gólyaállás: Ez is eléggé evidens ránézésre. Félbe kell hajtanod magad, közben rásimulni a combodra, plusz a kezedre lépni, plusz előre hozni a testsúlyt, plusz megfeszíteni a combizmokat, plusz vádli mögé húzni a karokat. Piskóta, nem? A végcél az, hogy mindezt teljesítve a homlokod a lábujjadhoz fog érni. Nekem még nem sikerült, de már tudok közeli tanulmányt végezni a lábujjaimról. Régen nagyon sokszor elbillentem belőle mindenfelé, szóval egy ideig mindig kitámasztottam magam a hüvelykujjammal, de az csalás, szóval ne csináljátok, én is leszoktam róla. Ilyen szépen kell:

Tipp:

Oldalra hajlításnál és hátrahajlításnál én mindig lentről építem fel a gyakorlatot és a nyújtózkodást [tükörben nagyon jól követheted sorban az összeset]: először sarokra hozom a testsúlyt, aztán megfeszítem a combizmomat, felugrik a térdkalács; megfeszítem a fenekemet, előretolom a medencét, megfeszítem a hasizmokat, közben mély levegő, kitágul és kiemel a mellkas, megnyújtom a nyakam és amennyire tudok, felfelé nyújtózom a karokkal, anélkül, hogy felhúznám a vállam [plusz hátrahajlításnál leengedem a fejem]. Ezt tényleg nagyon jól lehet követni tükörben. 

Gólyaállásnál, ha már ki tudod nyújtani kezdésnél a térded úgy, hogy fogod a sarkad, csak akkor próbáld meg [de lassan és óvatosan!!] húzás előtt teljesen kiegyenesíteni a hátad, előrehozni a testsúlyod és megfeszíteni a combizmod és csak utána húzni. Így rögtön teljesen egyenesen fogsz rásimulni a lábadra és sokkal közelebb kerülsz a lábujjadhoz. Ha még nem megy, kezdj hajlítással és csak utána kezdd el nyújtani, sokkal jobb és biztonságosabb.

Tipp kezdőknek:

Tényleg ne ugorj bele, egyikbe se, akármennyire mélyre is megy az előtted álló. Kismilliószor meghúztam magam türelmetlenségből és nem éri meg.

Hétköznapi felhasználás: Az oldalra hajlításnál nincs jobb nyújtózkodás reggel vagy egész napos ülés után. Ha meg valaki megkérdezi, hogy eléred-e előrehajolva a lábujjadat, akkor tolj egy kézrelépős gólyát, aztán finoman csukd vissza mindenkinek a száját :)

Kihívás 3

Igen-igen, belevágtam egy újabb kihívásba. Igazából nem is akartam, novemberben nem is szoktam, az előző kettő májusi volt, egyébként is csomót kihagytam meg minden. Aztán belesodródtam. Hivatalosan pénteken kezdődött, de már kedd óta járok mindennap [ma volt a 8/30, hivatalosan 5/30].

Őszintén szólva nem találtam elég kifogást. Az órarendem megengedi [najó, hétfőn muszáj egy órát beáldoznom miatta, de egyébként se nagyon járnék be, szóval belefér], a stúdió közel van, ráadásul még mosnak is ránk a kihívás alatt, szóval tulajdonképpen egy váltóbugyival kell besasszéznom a max. 10 percre lévő stúdióba, lenyomni a 90 percet, lezuhanyozni [törölköző is jár], és még ha extrán sokat lődörgök benn, akkor is megjárom 2 és fél óra alatt az egészet. Mellette bőven tudok tudnék tanulni, ha rá tudnám venni magam, szóval gyakorlati kifogásom nemigen volt. Mivel októberben havi bérletet vettem, elkezdtem rendesen járni, visszaszokni, nem szenvedni, közben mindenki mondta, hogy na gyerünk csináljad, és végül elkezdtem. Még azelőtt, hogy eldöntöttem volna, hogy elkezdem.

Különösebb célok nélkül kezdtem neki, inkább elképzeléseim vannak, hogy mi lesz. Az előző két kihívással ellentétben valószínűleg sokkal jobban földhöz fog vágni érzelmileg, mint fizikailag - egy ilyen év után biztosan. Ezzel együtt remélem, hogy kicsit visszarángat térben és időben, hogy el tudom engedni Leuvent anélkül, hogy keserű legyen, és meg tudom tartani anélkül, hogy állandóan vissza akarjak menni. Mert a post-Erasmus depresszió tényleg nem vicc, srácok, aki menni akar, hát mondanám, hogy készüljön fel, de igazából inkább élvezze ki, amíg kinn van. Csak tudja előre, hogy mi jön utána. Már kezdek kijönni belőle időszakosan, de néha van egy-két nap, amikor mélyzuhanás és mintha elölről kezdeném az egészet. Pedig már majdnem annyi ideje vagyok itthon, mint amennyit kinn voltam [ha nem számítjuk Barcelonát utána]. Ilyen ez.

Szóval itt tartok, hivatalosan 5, nem hivatalosan 8 napnál, vészesen közeleg a vizsgaidőszak, készülőben a szakdoga. Talán a mindennapos fix jóga mellett kicsit kevesebb időt fogok elpocsékolni, bár ez egyelőre nem jött be, mert holnapi zh-ra tanulás helyett ezt írom, de majd... idővel megjön az eszem nekem is. Ebben az esetben legkésőbb olyan éjfél körül, amikor rájövök, hogy mennyire szarul állok a 60 tétellel.

A múltkori kihívással ellentétben most nem olyan napról napra leírást tervezek, mert előre tudom, hogy nem lesz hozzá türelmem és annyi lenne az eredmény, hogy "ma utálok mindent és mindenkit" vagy "szááárnyalokkk" vagy "ki beszélt rá erre a hülyeségre...?", szóval inkább napi ászana lesz, szépen végighaladva sorban a gyakorlatokon. Főleg azért, mert nagyon sok gyakorlatot a nulláról kezdtem újraépíteni, miután 3 évig rosszul csináltam. Aztán valószínűleg most még 3 évig valahol rosszul fogom, de fő az optimizmus.

És csak hogy hű legyek magamhoz, holnapra halasztom a kezdést, mert most tanulnom kell :P

Van, aki forrón szereti... és sötétben

Igen-igen, új őrületem van. Meg nem csak nekem. Egyrészt kezdek visszaszokni úgy igazán, végre havi és nem alkalmas bérletem van, vagyis nem hagyom magam kifogásokat keresni, és a "megyek, amikor tudok" helyett "csak akkor nem megyek, ha nem tudok" mottó mentén élek. A jógastúdió legújabb találmánya a gyertyafényes óra, amin kevés fény, gyertyák [gondoltad volna?] és zene van, az oktató nem instruál, hanem csak bemondja a gyakorlat nevét, kezdetét, végét. És waaaaah!

Szóval elmentem a legelső ilyen alkalomra  két hete, ahol hatalmas tömeg volt, telt házas óra. Fűtés a maximumom, 43 fok minimum az egész 90 percen keresztül. Mondanom se kell, hogy sorban dőltünk el, mint a dominó. Tényleg pokol.

De!

Sokan, amikor először jönnek, hiányolják a zenét az óráról, meg úgy egész meditálós lebegjünk-együtt hangulatot. Az oktató megállás nélkül mondja, mit, hogy, merre, mikor, miért, és ez így elég intenzív. És erre szükség is van, mert az elején halvány fogalmad sincs, hogy mit hova kéne, azt se tudod, melyik a jobb meg a bal, főleg, ha össze is kell tekerni.Viszont ha már jársz egy ideje, tudod, hogy mit kell [vagy kéne] csinálni, akkor mindenképp egy ilyet ki kell próbálni.

Először is sötét van. Nem teljesen, de összes biztos pont, amibe eddig kapaszkodtál [homlok, köldök...], az vagy nem látszik, vagy halványan, és még remeg is a gyertyalángtól. Meg úgy eleve a tér is máshogy hat. Ha egyébként jó az egyensúlyérzéked, akkor akadnak majd problémád. Ha olyan eszméletlenül keljfeljancsi talpad van, mint nekem, akkor kívánom neked a világ minden türelmét, hogy ne hagyd ott a francba az egészet, mivelhogy nem tudsz megállni féllábon. Én legalábbis nem tudtam, és sokan mások se. Borzasztóan idegölő. Így kerülsz vissza a kezdőpontra egy-egy gyakorlatban.

Aztán ott a csend, illetve hát a zene. Nagyon megnyugtató, nem fárasztó annyira, mint amikor az oktató beszél, mert az mégiscsak egy másfél órás előadás, amin végig figyelni kell. Itt viszont el van engedve a kezed. Ezért is fontos, hogy tudd, hogy mit kell nagyjából csinálni. Ott kell legyen tudatosan vagy tudat alatt, hogy mit szokott mondani az oktató, mit, hol, hogy kell korrigálni, és ugye még egyszer mondom, nem látod úgy magad, mint általában.

És ott van az is, hogy olyan dolgokat hallasz, amiket egyébként elnyom az oktató hangja. Ahogy lélegzik a melletted álló, ahogy csúszik a keze meg ahogy ropog a térde. Meg ahogy megkönnyebbülten felsóhajt egy gyakorlat végén. Vagy ahogy anyázik. Az mondjuk hallatszik sokszor rendes órán is, pár éve egy külföldi mellett jógáztam és minden gyakorlatnál sziszegte a szolid 'fuck'-okat, ami szerintem halálosan vicces volt, főleg, mert bőven együtt tudtam érezni vele.

Szóval ezzel csak arra akarok kilyukadni, hogy az elején undi meg fúj lehet hozzászokni ahhoz, hogy izzad melletted a másik és néha hozzád ér, mert sokan vagytok, meg büdös ő is meg te is meg minden, és amikor hozzászoktál, akkor itt még mindig eljönnek dolgok, amik elsőre pont olyan furának tűnnek, pedig éppen annyira természetesek. Sőt, segíteni is nagyon jól tud, ha a melletted álló lassan és fegyelmezetten lélegzik, és hozzá tudod igazítani ahelyett, hogy kapkodnád a levegőt.

A már említett első telt házas alkalom óta ma este voltam megint [közte csak egyszer voltam egy rendes órán mert <kifogás> és mert <még egy kifogás>, ja meg mert <tudok ám még kifogásokat>], de erre a gyertyafényesre muszáj volt, még úgy is, hogy ma voltam fodrásznál és ilyenkor tökre sajnálom a királyul belőtt sérómat, de életem egyik legjobb órája volt. Nulla rosszullét, féllábas bénázásokon kívül minden ment és minden hihetetlenül jólesett. A kétperces savasana közben rájöttem, hogy egyszerűen ebben a pillanatban minden, minden passzol, és hogy ez olyan Leuven-boldogság, talán először itthon. Ezen annyira meglepődtem és megijedtem, hogy elkezdtek folyni az arcomon a könnyek [amiket most már nemcsak az izzadság leplez, hanem a sötét is, jee!], és magam se tudtam, miért. De jólesett, elmúlt, és utána az óra második fele is ilyen irreálisan jó volt. Olyan óra, amikor a minden porcikád szót fogad és ami után simán benn maradnál egy második körre. Csak sajnos esti óra volt, szóval nem volt. És amikor vége az órának és mindenki még nyugton marad és nem kezd felpattanni meg kirohangálni, akkor tudod, hogy nem csak neked volt olyan, amilyen.

Novemberben lesz 30 napos kihívás, és nagyon gondolkodom a dolgon. Egy kicsit sűrűsödnek már a dolgok, vizsgák, szakdoga [amiben ugyancsak sikerült kihívnom magam, mivel angolul fogom írni...], de nagyon szeretném megcsinálni. Ha valaha, most szükségem van rá. Minden szempontból.

Új vég, régi kezdet

Nagyon sokszor elkezdtem már ezt a bejegyzést. Talán most befejezem. Próbáltam már megírni rögtön Erasmus után, egy héttel, két héttel, egy hónappal, két hónappal később, de egyik se jutott ki a vázlat mappából.

Leírni hosszú lenne, hogy április óta mi történt, elvégre 5 hónap eltelt már azóta, pont egy erasmusnyi idő. Nem sokkal Belgiumból hazatérve elmentem 10 napra Barcelonába, szóval egy kicsit így folytatódott az Erasmus. Ugráltam felhőkön és süllyedtem el futóhomokban, mindez percről percre változva. Vannak hibák, amiket elkövettem, és sok az olyan, amit újra elkövetnék, ha lenne rá alkalmam. Szeretném újraélni az egészet, néhol kipróbálni a másik verziót, a mi-lett-volna-ha változatot, de akkor se bánnám, ha az egész ugyanígy megtörténne.

Mivel Barcelona [meg utána 3 nap Bécs] kicsit fenntartotta az utazós hangulatot, nem rögtön jött A Csapás. Hazajöttem, nem voltam depis, persze visszavágytam, de nem volt vészes. Aztán mivel nem tudtam szakmai gyakorlatot rögtön kezdeni, a teljes augusztusom üres volt, és hiába próbáltam beszervezni még egy párnapos kiruccanást Prágába vagy valahova, nem jött össze. Így jöttek az üres napok, délig alvással, hajnalig tartó forgolódással, és ezzel együtt megindultam a lejtőn. Túl sok időm volt agyalni, kattogni, ágyban álmatlanul forgolódás közben pláne. Untam minden megkezdett könyvet, filmet, sorozatot, semmi nem kötött le. Nehéz napok és hetek voltak. Jógázni nem volt erőm bemenni, voltam úgy kétszer, de nagyon rosszul voltam benn és nem is akartam visszamenni, pedig az eszemmel tudtam, hogy csak visszaszokás kérdése az egész. Ráadásul volt, hogy közben eszembe jutott mondjuk egy búcsúzás és ott helyben elkezdtem bőgni [hála a 40 foknak, ez kevéssé feltűnő]. Így telt az augusztus, leuveni fotók, videók, beszélgetések visszanézésével, egészségtelen 'benneragadós' nosztalgiázgatással, és hiába próbáltam magam rávenni, hogy ne csináljam, nem tudtam abbahagyni. Nem bírtam és gyakran most se bírom azokat a zenéket hallgatni, amikre kinn rá voltam kattanva és nonstop ment a szobámban, miközben körbe-körbe táncoltam a kis kupis szobámban takarítás közben a seprőnyélbe énekelve, vagy amikre olyan sokszor ballagtam haza hulla fáradtan a vasútállomásról egy-egy utazás után.

Közben elkezdtek eltűnni az emberek. Nyilván naiv dolog lenne azt várni, hogy mindenki megmarad örökre, mégis iszonyatosan nehéz, ahogy a napok, hetek, hónapok folyamán elvesznek az emberek. Van, akivel azt hittem, rengeteget fogok beszélni, de akivel Leuven óta egyáltalán nem vagy csak egy-kétszer beszéltem. Szerencsére vannak páran, akikkel naponta vagy majdnem naponta beszélek, főleg, akik pont ugyanúgy éreznek most, mint én. Egy kedves és bölcs ismerősöm azt mondta Erasmus előtt, hogy miután egyszer külföldön éltél, már sehol se érzed magad igazán otthon. És most tényleg ilyen. Nyilván mindig ez lesz az 'eredeti' itthon, Budapestet még mindig imádom, és amióta visszajöttem, rengeteg olyan dolgot veszek észre a városban, ami mellett évekig mindennap elsétáltam és sose vettem észre. De mégis, hiányzik a kinti érzés. Az emberek, a kisváros, az utcák, a hangulat, minden. És közben bűntudatom van, amiért a kinti emberek hiányoznak és nem tudok igazán örülni a családtagok és az itthoni barátok között. 

Ha megyek mesterre, mindenképpen szeretnék menni megint, ebben biztos vagyok. Abban már kevésbé, hogy ezt az utó(föld)rengést még egyszer át akarom élni.

A dolgok kicsit könnyebbé váltak szeptemberben, amit augusztusban már úgy vártam, mint a megváltást. Szakmai gyakorlat, egyetemkezdés, két tavalytól megmaradt vizsga, elkezdtem újra tanítani, szóval hirtelen annyi minden szakadt rám, hogy nincs időm, energiám kattogni. Este hullafáradtan zuhanok be az ágyba, elalszom egy pillanat alatt anélkül, hogy esélyem lenne bármin is agyalni. A jóga még mindig nem ment egy ideig, éppen azért, mert időm nem volt rá [tudom, tudom, a kifogások], és ennek végül az lett a vége, hogy most itt ülök 26-án, 2-án lejár a bérletem és még van rajta 4 alkalom. Igen, a három hónapos 10 alkalmas bérleten.

Visszamerészkedtem, már csak muszájból is. Újra hozzá kellett szoknom saját magamhoz, az új testképhez, ami ha kicsit is, de megváltozott, és egy olyan helyzetben, ahol 90 percet azzal töltesz, hogy magadat látod és nézed, elég meghatározó. Számomra - tudom, az oktatói utasítás ellenére, bocsánat - soha nem a homlokom, hanem a köldököm volt és marad is a fix pont, amibe 90 percen keresztül kapaszkodom. Az első alkalmak kegyetlenek voltak, állandóan szédültem, rosszul voltam, hányinger, az álló gyakorlatok nagy részét végigültem, remegtek alattam a lábaim, dühös voltam rájuk és magamra, és valamit megadott, amire szükségem volt: elvonta a figyelmemet, ha csak 90 percre is. Persze egy-egy savasana közben be-befurakodtak az emlékképek, de azért lényegesen jobb volt. Ma már délelőtt mentem, így nem voltam rosszul se a kajától, meg a szédülés is nagyon néha jött, és végre megint élvezni tudtam. Jó volt újra szembenézni magammal, még ha sok gyakorlatot kb. a nulláról is kell újrakezdenem. Jó volt újra magamra nézni, mert újra magamért csináltam, vagy ahogy László mondja mindig, '90 perc csak az enyém volt, hatalmas önszeretetről tettem tanúbizonyságot'. És ebben az 'önszeretet' szóban, bármilyen negatívan is hangzik, semmi rossz nincs. Az egyik legbékésebb és legpihentetőbb pillanatok közé tartozik, amikor belenézel a tükörbe és egy félszeg mosollyal nyugtázod, hogy hát nem tökéletes, de nekem az. Visszaolvasva az áprilisi bejegyzésemet, amikor tényleg a felhőkben jártam, pont ez az érzésem volt. És hiszek benne, hogy sikerül visszazökkennem a valóságba és az 'unalmas itthoni hétköznapokba', még ha egy-két fix pont meg is változik az életemben.