Természetesen a tervezettel ellentétben tegnap végül nem mentem el jógázni, napközben HVG Állásbörzén voltam, hogy végre szerezzek valami munkát [meg sok ingyen tollat mwahaha], este meg már fáradt voltam. Viszont elhatároztam, hogy ma reggel igenis felkelek időben és bemegyek a 10-esre. Lindánál úgyis régen voltam, meg emlékezetem szerint ma jár le az éves bérletem, szóval akkor már az utolsó napot kihasználom. Amikor kiváltottam, 70 óránál tartottam, most van olyan 160 körül, szóval egy év alatt 90 órán voltam körülbelül, ami elég kevés. Főleg, hogy benne van egy 30 napos kihívás. No mindegy, azért szerintem így is sikerült fejlődni, olyan dolgok mennek, amikről két, vagy akár csak egy éve álmodni se mertem volna.
Szóval ma reggel sikerült erőt vennem magamon és felkeltem 8-kor. Nem tagadom, felmerült a gondolat, hogy áh inkább alszom tovább, majd máskor elmegyek... De a nap szépen sütött, fáradt se voltam, szóval kifogás nélkül maradtam. Ritka az ilyen. Az órán jó kevesen voltunk, 15 körül, szóval nem volt haldoklás, azt viszont erősen éreztem, hogy délelőtti óra... Már a légzőgyakorlatnál úgy éreztem, hogy kiszakad a vállam, mondom na ez így remek lesz. De olyan igazi nyugis óra volt, nem volt 200 feletti pulzus [vagy csak nem tűnt fel], nem voltak esőerdő-körülmények, ráadásul ahogy kiléptem itthonról az ajtón, feldobott az időjárás, ami véééégre kezd igazán tavaszias lenni, és nem kell hatalmas kabát meg sapka-sál. Ennek örömére hazafelé úgy döntöttem, nem sietek és nem megyek le a föld alá metrózni, hanem inkább végigzötykölődöm 7-essel meg trolival. Mivel az esetek 95%-ában sietek - még akkor is, ha nem vagyok késésben -, nagyon jó az az 5%, amikor megengedem magamnak azt a luxust, hogy nem sietek. Azt már megtanultam, hogy jóga után ne rohanjak ki rögtön a teremből és kapkodjam össze magam és fussak tovább, hanem tényleg "adjak magamnak időt a pihenésre", kint is üldögéljek egy kicsit, beszélgessek vagy csak bambuljak ki a fejemből. És tudom, hogy akik rögtön kirohannak, azoknak biztos tényleg rohanniuk kell, mert dolgozni kell, menni kell a gyerekért, vár valaki, de mégis... kell az a pár perc. Kellene.
És egy kis szépirodalom a végére. Éppen Paulo Coelho Tizenegy percét olvasom, és hallottam már róla, mármint Coelhóról azt, hogy valaki vagy totál odavan érte, vagy nagyon nem szereti. Tényleg elég... furcsa. Egyszerre tetszik is és nem is. Még hátravan 15 oldal, kíváncsi vagyok a zárásra. Vannak benne nagyon eltalált gondolatok, és igazából lehet, hogy nem a legjobb időszakot választottam ehhez a könyvhöz. Bár ha jobb időszakomban olvasnám, akkor lehet, hogy abban az állapotban nem tudnám ennyire befogadni és átélni a történetet. Mindenesetre bejelöltem ezt a pár mondatot, amivel különösen együtt tudtam érezni.
Aki sportol, az jól tudja: ha el akarjuk érni a célunkat, fel kell készülnünk a mindennapos fájdalomra, szenvedésre, emberfeletti erőfeszítésre. Ez kezdetben rendkívül kényelmetlen és lehangoló, de az idő múlásával megértjük, hogy része annak a folyamatnak, amelynek a végén jól fogjuk érezni magunkat. És idővel eljön az a pillanat, amikor úgy érezzük, hogy ha nem kíséri fájdalom a gyakorlatot, akkor nem is hozza meg a kívánt eredményt.
Erről most eszembe jutott a jóga-mint-sport vs jóga-mint-életstílus vita, amiről egyre többet olvasni neten meg mindenfele, ahogy egyre népszerűbb lesz a jóga Nyugaton, de ebbe most inkább bele se megyek, majd máskor.
0 komment:
Megjegyzés küldése