Van az a viszonylag elcsépelt mondás, hogy mindegy, mennyire vagy jó valamiből, mindig lesz valaki, aki jobb benne. Depresszív, nemde? Be kell vallanom, hogy nekem nagyon sokszor eszembe jut, legyen szó akár tudásról, akár képességről, bármiről, és határozottan nincs rám jó hatással. Előjön az irigység, ami végül is nem véletlenül a hét főbűn egyike, és közben az cseng, ha halkan is, de elég hallhatóan a füledbe, hogy igazából hiába töröd magad, mert valaki úgyis jobb lesz mindig, semmi értelme az egésznek. Vannak ilyen nihilista pillanatok. És akkor igazából jó csak úgy ülni, a semmibe meredni, sajnálni és utálni önmagad, vagy csak szimplán szarni az egész közepébe. Az ilyen állapotokból nehéz kikecmeregni, ha mázlid van, valaki pont jön és kihúz belőle, bár ez nem mindig jön be, és akkor csak lebegsz tovább a semmiben, de hát valamit mégis tenni kell. Hasonló, mint amikor sokat vagy otthon, eleinte még dohogsz, hogy el akarsz menni valahova, de nincs program, aztán beposhadsz, és ha van is program, nem akarsz elmenni, mert jól megvagy otthon is egy bögre teával meg egy sorozattal. És akkor nincs más hátra, mint megfogni a saját kezed, elküldeni a fizika törvényeit a fenébe és a saját kezednél fogva felhúzni magad. Azt mondtam volna még egy-két éve, hogy ez nem lehetséges, meg hát engem nyugodtan lehet pro-tudomány jelzővel illetni, mert viszonylag földhözragadt vagyok, de mégis amikor végignyomsz egy gyakorlatot és úgy érzed, hogy kész, véged, és igazából örülsz, hogy megcsináltad, de aztán eszedbe jut, hogy még ki is kell jönni belőle... és kötelezően ajánlott úgy, ahogy belementél, és nem összeesni, mint egy piskóta, mert a) sérülés, sérülés és sérülés, b) a kiút is a gyakorlat része. És akkor megszorítod a saját kezed és felhúzod magad. És ez tényleg így működik. Nyilván a tudományos magyarázat igazából olyasmi, hogy megfeszíted és akkor az izom meg a minden egyéb meg mittudomén, de mégis, saját magadat húzod fel. A levegő meg segít, ezt ma tapasztaltam lábujjhegyállásnál, amikor mindkét kezem a levegőben volt, tőlem nem várt egyensúlyérzékkel csak álltam mozdulatlanul, aztán várakozásnak megfelelően elkezdtem elveszteni az egyensúlyomat és éreztem, hogy dőlök jobbra. Dőltem, de a kezem nem érte el a földet. Úgy 10 centivel fölötte megállt, és mintha a földről nyomtam volna vissza magam, egyenesbe jöttem. Életem legjobb egyenesbe jövése volt.
Nyilván van fizikai magyarázata. De nem érdekel :)
1 komment:
hol beválik, hol nem :)
Megjegyzés küldése