Sose voltam jó magolásból. Egyszerűen nincs hozzá seggem akaraterőm, hogy leüljek és beadagoljam a cuccot a fejembe. Általánosban nem is nagyon kellett, mert minden megjegyezhető volt órán, aztán gimiben kellett volna, de legtöbbször az történt, hogy eldöntöttem, hogy nem érdekel, vagy mázlim lesz és tudom, vagy nem. Hát most egyetemen egy kicsit csiszolódtam, már tartok ott, hogy leülök és legalább olvasom végig újra és újra az anyagot. Igazából ezért volt felüdülés, amikor végre megértettem a statisztikát, mert arra nem kellett semmit tanulni, miután felfogtam a dolgokat, még képleteket se, mert volt képletgyűjtemény. Hát sajnos vagy nem sajnos, de a többi tárgyam nem ilyen, pláne a mai újkori töri. Igazából nem volt annyira sok, meg ez nem egy ókor, amit kifejezetten nem szeretek, hanem újkor. A problémám az volt, hogy akkoriban ezek az államok olyan kis aljas és hátba szurkálósok voltak, hogy összevissza álltak át egymáshoz. Na most ez nyilván akkor is sok problémát okozott, azonban nekem úgyszintén, mert baromira nem tudom megjegyezni, hogy éppen ki kivel volt puszipajti. Általában a törivel is úgy voltam mindig [és vagyok azóta is], hogy érdekel meg tökjó meg meghallgatom szívesen, de megtanulni... ne. Visszatérve a vizsgára, három esszét kellett megírni, és tegnap estefelé visszatért a régi majd-csak-lesz-valahogy mentalitás. Ahogy az lenni szokott, a három tétel közül az egyik, ráadásul a legtöbb pontot érő, a lehető legrosszabb és általam legjobban utált tétel adatott fel: az Oszmán Birodalom felemelkedése. Nohát, nohát, meglepetés. A másik kettő nem volt vészes, 20 perc alatt letudtam őket, mondom a végére hagyom ezt a kellemes témát... Maradt egy órám, dehát bőven nem volt nekem annyi a fejemben erről, hogy egy órát vegyen igénybe... De azért reméljük a legjobbakat.
Sajna ha ezt tudtam volna előre, hogy ennyi idő alatt végzek, bementem volna fél 4-es órára, de így végül este 8-as lett Orsinál. Ismét tömeg... hurrá. Hihetetlen, hogy mennyire pocsékul tud menni, miközben három nappal ezelőtt mennyire király volt. Sok dologgal ellentétben itt nem fokozatos előrehaladás van, hanem simán visszalépsz három mezőt, hiába dobsz hatost. Talán ezért is szeretem [meg utálom néha] ennyire. Ráadásul végérvényesen szakítottam a kistörölközőmmel, ami amellett, hogy rutinváltás, nehezíti is a dolgokat, mert baromira csúszik a kezem.
No de hogy ne csak negatív legyen, pozitív is! Amellett, hogy ma a legtöbb gyakorlat viszonylag ocsmányul ment, egy-kettő annál jobban! Ma nem volt először, hogy lábujjhegyállásban [padangustasana] annyira megtaláltam az egyensúlyomat, hogy szinte elhittem, amit mindig mondanak az oktatók, hogy "egyszer örökké így fogsz tudni maradni". Nálam ez pláne nagy szó, mert botrányosan rossz az egyensúlyérzékem, és amikor végre úgy maradok és már mondja Orsi, hogy vége és még mindig megvan az egyensúlyom... hát ez csodás.
0 komment:
Megjegyzés küldése